Ki tud úgy asztalhoz ülni, hogy közben feszültség van az asztaltársaság tagjai között? Ki tud úgy enni, hogy valami tisztázatlan helyzet van a felek között? Talán már láttunk ilyet. A " haragosok"fel sem néznek, csak tömik magukba  a falatot, gépiesen esznek, ha egyáltalán lemegy valami... 

Már az is beszédes, hogy vállaljuk-e másokkal az asztalközösséget. Ha egy iskolai menzára figyelünk, hamar kiderül, ki az, akit kiközösítenek, aki mellé nem szívesen telepednek le. Vannak gúnyolt gyerekek, akik mellé senki sem szeret helyet foglalni... Akik kénytelenek mindig egyedül étkezni.

Hogyan is tudott az Úr Jézus úgy együtt vacsorázni a tanítványaival, hogy azok közül egy vele együtt mártotta a falatot a tálba, és tudta, hogy elárulja? Hogyan is tudott úgy lehajolni a lábukhoz és megmosni szennyes lábukat, hogy tudta: méltatlanok erre nagy szeretetre, sőt bizonytalanok és félősek, gyengék, állhatatlanok. Hiszen egymást kérdezgetik az árulóra vonatkozó szavak után: " Talán csak nem én vagyok?"

Az Úr mégis közösséget vállal velük. Asztalközösséget. Ő szolgál nekik. Ő magát adja eledelül nekik. Sőt azt mondja: Vágyva vágytam, hogy veletek költsem el ezt a húsvéti vacsorát...

Milyen fontos este az! Felkészíti őket arra, amikor nem lesz emberi testben velük, de mégis lesz velük valóságosan teste és vére által az úrvacsorában. 

Milyen nagy szeretet ez, milyen nagy jóság! Boldogok lehetünk, hogy újra és újra megengedi, hogy hozzá telepedjünk és ő maga legyen de nem csak lelki erőnké vagy hitünk táplálékává, hanem teljes valónkat átjáró életető Urunkká! 

Hogyan került a nyuszi a kereszténység legnagyobb ünnepe közelébe- közepébe?

Hogyan lehet, hogy már inkább a bárány húsvéti jellegét kell magyarázni semmint a nyúlét,

aki tojást tojik...?

Hányan tudják, hogy a pillangó igazi húsvéti szimbólum? Hiszen a feltámadást jelképezi.

Csodálatos átalakuláson megy át a hernyó, míg lepkeszárnyak repítik az ég felé.

Mennyire egyszerűen és közérthetően, sőt megnyugtató módon lehet beszélni

e kis teremtmény segítségül hívásával a halálról, feltámadásról és örök életről!

Már ha érteni és hinni akarunk...

Fecske Orsolya grafikus rajzát közlöm. Milyen idilli, kedves és szép kép ez! Pedig az érkező Jézus tudja, hogy mennyi szenvedés, kín, fájdalom várja majd és a Golgotára indul a város kapuján át...

Szörnyű idő, szörnyű idő!
S a szörnyüség mindegyre nő.
Talán az ég
Megesküvék,
Hogy a magyart kiirtja.
Minden tagunkból vérezünk,
Hogy is ne? villog ellenünk
A fél világnak kardja.

És ott elől a háború
Csak a kisebb baj; szomorúbb,
Mi hátul áll,
A döghalál.
Be kijutott a részed
Isten csapásiból, o hon,
Folyvást arat határidon
Két kézzel az enyészet.

Egy szálig elveszünk-e mi?

Vagy fog maradni valaki,
Leírni e
Vad fekete
Időket a világnak?
S ha lesz ember, ki megmarad,
El tudja e gyászdolgokat
Beszélni, mint valának?

S ha elbeszéli úgy, amint
Megértük ezeket mi mind:
Akad-e majd,
Ki ennyi bajt
Higgyen, hogy ez történet?
És e beszédet nem veszi
Egy őrült, rémülésteli,
Zavart ész meséjének?

(Mezőberény, 1849. július 6–)

 Ha bűnöket számon tartod, Uram, Uram, ki marad meg akkor? Zsolt 130,3

Krisztusban van - az ő vére által - a mi megváltásunk, bűneink bocsánata is; kegyelme gazdagságából. Ef 1,7

Ez az igehirdetés hét évvel ezelőtt ezen a napon hangzott el a városi megemlékezésen.

Szeretett Testvérek az Úr Jézus Krisztusban!

Azokat az igéket olvastam fel, melyeket nem választottam, hanem amik a Bibliaolvasó útmutató mai napra kijelölt mondatai. Isteni szavak, melyek nekünk szólnak és erre a napra vonatkoznak.

A 130. zsoltár mondata a számon tartásról szól- arról, hogy valamire emlékezünk, valamit észben tartunk, valamit felírunk, megjegyzünk, mert nem akarunk elfeledni. Számon tartjuk a fontos évszámokat. Mennyire evidens, természetes, hogy piros betűvel írjuk őket. Nemzeti ünnepeink eseményeit tanuljuk, tanítjuk, évről- évre átismételjük. Számon tartjuk nagyjainkat, hazánk történelmének jeles alakjait. Utcákat nevezünk el róluk, közintézmények hordozzák nevüket, itt nálunk is, Mezőberényben. Illik tudni a Nemzeti dalt, a 12 pontot és 1848. március 15-e cselekményét szinte óráról órára. Számon tartjuk a márciusi ifjakat, ugyanúgy, mint az aradi vértanúkat- bárcsak ebben az évben október 6-án ugyanannyian viselnének gyászszalagot, mint ma kokárdát! Mert mintha az feledésbe merült volna, hogy ennek a napnak van egy társa, testvére, amikor nem az eufória, a forradalmi hangulat, hanem a gyász ült népünkre. A mai csak az út kezdete volt, s mivel ők életüket adták értünk, ezért lehet még dicsőségesebb, erőteljesebb mindaz, ami a rájuk való emlékezéshez kötődik.

Számon tartjuk, vagy csak ünnepelünk, mert megszoktuk? Számon tartjuk, vagy csak összejövünk, mert ez a márciusi nap legalább egy kis lélegzethez juttat tengernyi tennivalónk között? Számon tartani csak azt lehet, amiben érintettek vagyunk- vagy a pozitív vagy a negatív volta miatt. Így tartjuk számon a házassági évfordulót, születésnapot vagy nagyszüleink halálának napját. Összetartozásunk kerül előtérbe, lelki húrjaink megpendülnek. 165 év után eleven-e, felszabadító és távlatot adó érzés- e összejönni, meggyullad-e bennünk is a tűz, ha csak rágondolunk?

Ma azt is nyomon követjük, mit tart Isten számon. Először is bennünket, sőt a hajszálainkat is. Az Ő tudta nélkül semmi sem történhet. Nincs olyan dolog a világon, amit el lehetne előle rejteni, se jót, se rosszat. Milyen nagy szó ez! Isten, aki világot teremt, csillagrendszereket mozgat és a történelem Ura, számon tartja az embert, bennünket, kicsiny nemzetünket. Ha nemzeti összetartozásunk tudata újra lángra gyújthat bennünket, akkor az Istenhez tartozásunk tudata még inkább. Nem feledkezik meg rólunk! A hatalmas és mindenható apró, porszem teremtményét számon tartja, sőt szereti. A tenyerembe véstelek, mondja.

De mi van akkor, ha Ő számon tartja a bűnöket? Mindazt, amit az ember takargat, szégyell, ami miatt kényelmetlenül vagy megbélyegzettnek érzi magát? Mi van akkor, ha azokért felelni kell? S mi van az Istennek való kapcsolattal? Hiszen akkor követünk el csak rosszat, amikor le akarjuk rázni magunkról az Ő uralmát, amikor el akarunk tőle szakadni, és nem hallgatunk rá. Ha a bűnöket számon tartod, ki állhat meg előtted? Senki. Nincs emberfia, aki Isten előtt megállhatna. Mi emberek embereket látunk csak magunk előtt- jókat, rosszakat, dicsőket és érdemeseket, hősöket vagy hazaárulókat. Mi csak azt látjuk, ami a felszín, a tetteket és csupán néha rajzolódik ki a szándék is mögötte. Ha magunkra gondolunk kényelmetlen tény az, hogy Isten igazságos- de ha hazánk történelmére, küzdelmeinkre és céljainkra, elbukott forradalomra és véres áldozatokra, akkor máris más fény vetül mindenre. Ő nem feledi el, ő számon tart, sőt számon kér.

Milyen hit lakott a márciusi ifjak szívében- nehéz lenne pontosan felfedni. De nem feledkeztek meg arról, hogy Isten felettük áll és ők ebből a kapcsolatból erőt meríthetnek. Hitük erkölcsi kötelezettségeit magukra vették és nem emberi nagyszerűségnek tartották életüket. A Nemzeti dal visszatérő soraiban is a magyarok Istenére esküszünk. A Himnusz első sorában azt kérjük  Isten áldd meg a magyart. Amikor a tábornokok bitóra mentek, Isten nevével az ajkukon, Krisztus áldozatára emlékezve, az ő szenvedéséből erőt merítve tették.  Tudva és remélve, hogy van isteni igazságtétel. Ha emberi oldalon elbukás és halál is van- Istennél másképpen, mert Ő számon tartja az övéit. Mint a pásztor a nyáját. Mint a jó pásztor az egyetlen elkóborlót. Sőt ő maga adja életét oda.

Böjt közepén vagyunk és különös, ambivalens érzésekkel emlékezünk. Mi is ott állunk, mi is velük megyünk, ez a mi forradalmunk és szabadságvágyunk, a mi küzdelmünk az elnyomó hatalommal szemben! Sokunkat hatalmába kerít az a csodálatos tavasz, amikor felcsendülnek a jól ismert dallamok és újra elszavalják a mindannyiunk által kívülről fújt költeményeket. Fásultságunk és beletörődésünk egyszerre odalesz. A tűz lassan lángra kap a mi szívünkben is- nem csak gépiesen ünneplünk, hanem belülről jár át március 15 üzenete, lelkülete. Pedig a vége halál volt, mégis képes újra meg újra bátorítani, megújítani, előre mutatni, mert az az áldozat nem volt hiábavaló!

Krisztus mellett lépdelünk, lassan a halálba a böjti úton. Ő cipeli a keresztet, mi cipeljük bűneinket, amik lehúznak. Amiktől szabadulnánk, de nem tudjuk csak úgy lerázni magunkról, mert egyedül nem megy. Valakivel össze kell fogni, valaki kellett, hogy jöjjön, hogy felvegye a harcot elnyomónkkal, azzal az ellenséggel, aki meggyőz minket a sikertelenségről, aki bátortalanná és életunttá tesz. Valaki kell, hogy legyőzze a gonosz hatalmát, aki mindent megkeserít, mindent elront, és a legszebb államainkat, sőt egész életünket befeketíti. Az ősellenségünk meggyőz arról, hogy legyünk önzők és csak a magunk hasznát keressük, aki nem akarja az összefogást, és irtózik az áldozat, szolgálat, a másokért való odaadás szavaktól. Krisztus cipeli a keresztet, értünk. És megérkezik a kivégzőhelyre- értünk. És életét adja. Értünk. És áldozata nem hiábavaló, mert ő nem magára gondol, hanem az övéire, akiket számon tart, minden ellenére. Azokra gondol, akik a halál árnyékában élnek, akik számára nincs értelme küzdeni nemes és magasztos dolgokért, mert úgyis csak egyszer élünk. Ránk gondol, értünk imádkozik, miattunk hal meg. De harmadnap feltámad, hogy lássuk, hol van és kinél az élet igazi távlata, hogy van valódi remény. Legyőzi ellenségünket, a bűnt, a halált, értünk.

Mi számon tartjuk március 15-ét és Húsvétot, de sokkal nagyobb örömüzenet az, hogy Isten a történelem és a világ Ura számon tartja a mi elveszettnek gondolt személyes és közösségi életünket és tálcán kínálja az erőt, a reményt és áldást- önmagát Krisztusban. Csak éljünk végre ezzel a hatalmas eséllyel, megmaradásunk egyetlen zálogával, higgyünk Benne és kövessük Őt!

" Ne várj csodát. Mert a csodás ígéret teljesül, anélkül hogy csoda történne. Ha az élet-fölötti, különlét-fölötti világba akarsz hatolni, illetve élet-fölötti, különlét-fölötti, valódi lényedbe (itt az "én" és "más" szét nem választható): vigyázz, hogy a valóság helyett káprázatokba, "csodákba" ne keveredj. Ez ellen gyakori ima, gyakori önvizsgálat a védelem. Sehol olyan szükség éberségre és józanságra, mint itt, ahol az életbeli mértékek nem alkalmazhatók.  Ha meg akarod ismerni időtlen alap-rétegedet, előbb meg kell küzdened a rája-rétegződött időbeli személyeddel, mely az alapot elfedi előled. Bontsd szét személyedet és szemléld, mint idegent. Ne maradjon benne semmi rejtett, vizsgálatlan, tudatalatti. Ne maradjon benne semmi olyan, amihez ragaszkodsz, vagy amitől utálkozol, mert a ragaszkodás is, utálat is hamisít. Az önvizsgálat legegyszerűbb módja az imádság. Ha imádban Istennek gyónod meg hibáidat, ezzel bejárod személyednek minden zegét-zugát, mert az ember, imájában, őszintére-vetkőzik Isten előtt; önmagának folyton hazudozik, de Istennek nem mer hazudni. S ha Isten segítségét kéred, ezzel a személyed alatt ismeretlenül rejlő segítőket sorra működésbe hozod." 

A teljesség felé- részlet

Gimnázium, óvoda, kickbox, idősek napközi otthona, rézfúvóskör:

http://videotar.mtv.hu/Videok/2013/02/10/15/Evangelikus_magazin_2013_februar_10_.aspx

Jézus mondja: "Ti barátaim vagytok, ha azt teszitek, amit én parancsolok nektek.Többé nem mondalak titeket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Titeket azonban barátaimnak mondalak, mert mindazt, amit hallottam az én Atyámtól, tudtul adtam nektek." János 15, 14-15

Az ember társas lény, viszonyrendszerekben, kapcsolatokban élünk, és határozzuk meg magunkat. A család mellett a barátság életünkben nagyon fontos szerepet játszik. Meglepő, de sokszor úgy érezzük, ez annyira különös szeretet-kapcsolat, hogy fölé helyeződik a vérségi köteléknek. Viccesnek tűnik, de a gyermekeink és unokatestvéreik között gyakorta elhangzik a kérdés játék közben: " Leszel a barátom?" vagy " A barátom vagy?". A tíz éves nagyfiúnk pedig csak mosolyog ezen: ugyan ti buták, hiszen ti rokonok vagytok... 

Milyen sokféleképpen gondolkodunk a barátságról. Mindenkinek mást jelent ez, de ha azt mondom: " barátságos", jórészt  kedves, szeretettel teli, melegséget sugárzó dolgok kerülnek elénk. Jézus is előveszi ezt a témát, sőt bennünket a barátainak nevez. Különös? Nem testvérek, vagy keresztények, vagy hittestvérek, vagy hívők vagyunk a szemében, hanem barátok. Mennyivel másabb ez, mint amit sokszor sugárzunk! Jézus barátai vagyunk elsősorban, nem egyháztagok, evangélikusok, vagy vallásos emberek. Az Ő barátai! Mennyivel másabb ez, mint ami sokszor látszik rajtunk! Nézzük csak meg! Barátságosak- e a tereink? Sokszor hidegek a templompadok, kényelmetlenek a székek, ezért nehéz a beteges időseknek, vagy gyermekeknek letelepedniük Jézus lábaihoz... Iskolás helyzet, nem pedig otthonos... Barátságosak- e az alkalmaink? Sokszor inkább csak szépek, méltók, liturgiájukban közvetítik szentséget, tradicionálisak, de olyan messze vannak attól, amit mi barátságosnak neveznénk. És mi magunk? Barátságosak vagyunk-e? Sokszor azt látom, inkább csak fegyelmezett és csendes megfigyelők, akik rosszallással fordulnak a világ sötét tettei felé, s olykor nem csak a gonoszságot, hanem embertársaikat is megítélik. Elnézők maguk irányában, de készek a törvényt másokon gyakorolni. Barátságban élni azt is jelenti, hogy megértően figyelem mások hitbeli bukdácsolását, segítem hitbeli megerősödését és kész vagyok úgy szólni, cselekedni, hogy a még bizonytalan szolgálattevő is örömmel szolgálja Jézust. Ne azt érezze, hogy rosszallással fordulnak eddigi tétlensége felé, hanem hogy örülnek annak a kicsinek is, amit megcselekszik. Barátságosnak lenni Jézus baráti körében azt is jelenti, hogy az erősek hordozzák a gyengéket, nem kritizálják, hanem befogadják, kísérik. Tudunk-e, készek vagyunk így Jézus barátai lenni? 

A barátság valami olyan, amit mi nagyon nagyra értékelünk. Sajnos sok esetben inkább a gyülekezetünkön kívül. Annyira fontos kötelék, hogy a Jézushoz fűződő barátságunkra is hatást gyakorol. Látjuk, hogy mit jelent a gyermekek között: oda megy különórára, ott van a gyermek, ahol a barátai is. Ha nem jönnek a barátai hittanra, ő sem jön. Hiába a szülők támogatása, vagy a nagyszülők kifejezett akarata, példája. De a felnőttekre is igaz- a vallásgyakorlás, a kegyesség gyakorlása sokszor magánügy, de a barátságok más színtéren zajlanak: kirándulásokon, klubokban, civil egyesületekben, termékbemutatókon.Bizonyára azért van ez, mert számunka a barátság olyan profán témának tűnik. Nem olyan "szent szó", mint a hívő, igaz, kegyes, apostol, tanítvány. Nézzük csak meg, mennyi filmsorozat címében találkozunk a barátság szóval.  Pl. "Barátok közt", "Jó barátok". Sajnos nagyon sokan ezeken a szappanoperákon tájékozódnak, ha barátságról, emberi kapcsolatokról van szó.

Pedig Jézus szavai tisztán szólnak arról, mit is jelent a valódi barátság. A mi részünkről cselekedni Jézus parancsát. Ismerni és követni akaratát. A barátság nem valami haveri időtöltés, esetleg szórakozás, figyelem, hanem sokkal több. Cselekedet és ismeret. Cselekedni annak az akaratát, aki hűséges, halálig menő szeretettel szeret minket. Hiszen az Ő barátsága életáldozat. 

Egy igaz történet szerint a vietnami háborúban amerikai katonák és a vietkongok összecsapása során a heves tűzharcban több katona meghalt, mások súlyos sérüléseket kaptak. Az egyik fiatalember, Jim, biztonságos helyre tudott menekülni, de látta, ahogyan meglőtték a barátját. A szakaszparancsnok tiltása ellenére a golyózáporban kiszaladt és karjába véve menekítette a barátját. Eközben őt is halálos lövés érte. A szakaszparancsnok ezt mondta: " Látod fiam, megmondtam, hogy ne tedd, most mindkettőtöket elveszítelek." Mire a fiú ezt válaszolta: " Megérte. Hiszen amikor fölé hajoltam ezt mondta nekem:  Jim, tudtam, hogy értem jössz!"

Uram, tudom, hogy értem jöttél! Életedet adtad a barátaidért. Nincs senkiben nagyobb szeretet ennél. Add, hogy amikor a barátság szép eszméjére gondolok, az jusson eszembe, hogy Te feláldoztad magad értem. Ezért én a te utadon akarok járni, mert ez azt jelenti, hogy többé nem győzhet rajtam a halál és általad szabad utam van az Atyához. 

Clet Abraham olyan művész, aki a közlekedési táblákat újragondolja és változatosabbá teszi. Egyesek szerint illetlenül, hiszen még Jézust is bevonta művészi önkifejezésébe... Volt hatóság, aki bírságot szabott ki rá, mert rongálásnak minősítették a táblák átfestését, kiegészítését. Az egyik kommentáló viszont ezt írta: Aki pedig azon a Jézus-táblán fölháborodik, szívlelje meg a magas fokú életszentségben élő Avilai Szent Teréz szavait: "az ostoba ájtatoskodástól és a besavanyodott szentektől ments meg, Uram, minket".

Már az ünnepi hét fele elmúlt, amikor Jézus felment a templomba, és tanítani kezdett.Csodálkoztak a zsidók ezen, és ezt kérdezték: "Hogyan ismerheti ez az Írást, hiszen nem is tanulta?Jézus erre így válaszolt nekik: "Az én tanításom nem az enyém, hanem azé, aki elküldött engem. Ha valaki kész cselekedni az ő akaratát, felismeri erről a tanításról, hogy vajon Istentől való-e, vagy én magamtól szólok. Aki magától szól, a saját dicsőségét keresi, aki pedig annak dicsőségét keresi, aki elküldte őt, az igaz, abban nincs hamisság. Jn 7, 14-18

Ma az istentiszteleten az alábbi főbb gondolatokra helyeztem a hangsúlyt a prédikáció alapigéjére építve.

1. A tanügy ma mindenkit foglalkoztat. Nem tudunk kitérni előle. Azokat is elérik a hírek, akiknek nincs a közvetlen környezetében, családjában tanuló, tanító. Olyan fogalmak vannak előttünk, mint pl. pedagógus életpálya modell, hallgatói önkormányzat, rektori tanács, keretszám, beiskolázás stb. A mi gyülekezetünkben különösen is fontos kérdés, hiszen két evangélikus oktatási és nevelési intézményünk is van, s bár nem az egyházközségé a fenntartás felelőssége, de a mi ügyünk és örömünk az óvoda és a gimnázium.

2.Ma a Mester szól számunkra a tanításról. Jézus Krisztus, aki mindenki számára rabbi- tanító, mester volt. Hiszen tagadhatatlan volt a teljesség és kizárólagosság,aminek az igényével szólt Isten országáról, a lélek- és hit dolgaira tanította hallgatóit. Vajon, mi, késői tanítványok értjük-e őt? Úgy teszünk-e, ahogyan ő tanította? 

3. Jézus közösségi tanítónk- középre áll, onnan akar elérni minket. Nem egyes emberek- magántanulók- tanítója. A közösséget akarja elérni. János evangéliuma ezt úgy mondja el, hogy az ünnepekhez kapcsolódik mindaz, amit minekünk tudnunk kell Isten Fiáról. Az ünnepekre érkezők együtt ünnepelnek családjukkal, falujukkal, népük tagjaival. Nyitottak és érzékenyek, nem köti őket a hétköznapok gondja. Nem vonja el gondolkozásukat semmi munka, most jobban tudnak figyelni. Nézzük csak, hol lenne a helye az ünnepben Jézusnak: a zsidók az ünnep elején keresik és nem találják. Mi emberek így gondolkodunk: legyen az ünnep elején a szent, az isteni, az áldás, az ima, az istentisztelet, aztán, az már ránk tartozik, mi jön azután. Igaz ez arra is, ami a keresztyén közösségre vonatkozik, de a világi viszonyokra is. Zászlószentelés, emlékműavatás, idősek ünnepei vagy nemzeti ünnepek, koszorúzások: azt egyház legyen az elején. aztán majd jön valami más...  De életszakaszainknál is így van: legyen az elején gyermekkorban gyerekbibliakör, hittan, konfirmadus óra- aztán mivel töltjük meg az életünket, ránk tartozik....

Jézus itt az ünnep közepén érkezik. Az ünnepi hét felénél. Mert ő középről akarja kimunkálni az újat.  2012-ben a Szélrózsa mottója ez volt: " középkezdés veled" A történelmi Magyarország közepén Szarvason voltunk, a foci VB idején. Kétszeresen is jelképes volt ez. Középkezdés: középen találkozunk, azzal aki életünk, sorsunk közepébe akar beleállni, belelátni. Ő a szívünkben, lelkünk közepében akar újat- bűnbocsánat, megtisztulás, Isten imádata. Innen kifelé árad az, amit megtérésnek mondunk, megszentelődésként tapasztalunk. 

4. Felismerés, tanulás, követés. Ma, akik ismerjük őt egy csodálatos himnuszt énekeltünk. Mert mi ismerjük az Ő igazságát, Őt magát, hatalmát, életújító- formáló szeretetét. Sokan tudják, hogy olyat mond, tanít, ad át nekünk, amit csak Ő tud. A zsidók is felismerték, hogy tanító, hogy hatalommal szól, hogy olyat mond, amit nem is tanult, az Írást idézi és magyarázza. Nem merték rátenni a kezüket, mert a nép felismerte, hogy Ő Isten embere, az ő akaratát közvetíti, akár egy próféta. De nem akarták megismerni, tanulni nem akarták a kapcsolatot, nem akarták követni. Egy ismerősöm konfirmációja óta nem volt a templomban. Valami elkezdődött. A hívő élet kezdetén, annak kezdőpontján tartott ünnepen valaki Jézussal találkozott, Őt tanulta, aztán nem volt tovább. Mi történt, miért nem volt folytatás? Mert a közösségi tanulás abbamaradt! Mert nem volt bátorító közösség.  Mert nem volt olyan valaki a háttérben, aki erősített volna, vagy a keresztyén közösség sem akart közösen tanulni, vagy nem volt alkalom, ahol közösen tanulhattak volna... Miért volt fontos a gyermekeinknek a közös imájáról szólnom? Azért, mert ez ad nekik erőt, és ez építi őket lélekben. Ez ui. közös tanulás Jézus imameghallgatásáról! 

5. Hiszem, hogy közösségünknek szólt ez az ige. Hogy legyünk Jézust dicsérő közösség. Legyünk olyanok, akik egymás lelki tudását adják tovább. Legyünk olyan hellyé, ahol közösen tanulják Krisztust! Legyünk olyan közösség, akiktől lehet bátran tanulni, és akik örömmel fogadják a Jézusról tanulni vágyókat: kísérik, segítik a Jézust követni akarót.  Ha gyülekezetünk, családunk ilyen tanuló közösség, akkor a tanügy mellett Jézus tanításai is egyre fontosabbá válnak településünkön, és nagyobb környezetünkben is, és így épülhet közöttünk, általunk az Isten országa. Reménységünk, hogy tanítványságunk nyomán  egyre többen ismerik fel az Igazságot és követik Őt.

Minden este közösen imádkozunk a gyermekeinkkel. Nagyon fontos része ez a napnak. Előbb imádság, majd pedig mese és alvás... Az elején még nem ment annyira, mint most. Ezt is meg kellett tanulnia a gyerekeknek. Végig kellett beszélnünk, mit is mondunk ilyenkor. ( Minden imádság hálaadás, bocsánatkérés és kérés háromsága.) Bátorságra, őszinteségre nevelni, hitre ébresztgetni is kell, és korántsem olyan evidens mindez, mint ahogy gondolnánk. A napunk legbensőségesebb pillanatai ezek. Bár bizonyára hozzánk hasonlóan sokan hálásak lehetnek a családjukért, azért, amit együtt átélnek, ahogyan egymásra figyelnek, vagy ahogyan egymást szeretik, mégis úgy hiszem, hogy csak a közösen imádkozó családok fogják tudni, miről is írok. Mert ezekben az esti pillanatokban olyasmiről lebben fel a fátyol, amiről nem beszélnek a gyerekek direktben. Előjönnek a félelmek, a megválaszolatlan kérdések, a lélek mélyéről a gyermek érzelmeinek sokféle üzenete. De azt is megemlítik, amit elrontottak, amiért bocsánatot kérnek, és persze erőt az Úr Jézustól... Nem is tudjuk talán, milyen nagy örömöt jelent nekik egy- egy találkozás, közös játék, élmény, vagy mennyire beléjük mélyed egy- egy sérelem, fájdalom. Nagyon meghitt és drága alkalmak ezek. Néhány hónappal ezelőtt arról számoltam be itt, hogy egy németországi gyermekpszichiáter az ateista szülőknek is javasolta a gyermekeikkel való közös imát. Csak az tudja miért, aki ki meri próbálni és mer a saját lelki szemérmességéből kilépni, elvonatkoztatni szavaktól, fogalmazástól, vagy attól, ki hallja még szavait az Úr Jézuson túl... De megéri! Nem szenteskedő cselekmény, vagy kötelező kultikus gyakorlat ez! Nem az Istennek teszünk vele szívességet, hanem nekünk jó, a szeretetkapcsolatainkat erősíti, segít igazán megérteni egymást. Az imádság a lélek lélegzetvétele, de a hozzátartozóinkkal való szoros összefonódás lehetősége is.

Mindezt azért osztottam meg, hogy aki az ima erejében hisz, vagy már arról tud is, az tudhasson az ima közösségépítő, családformáló hatásáról is. Bízom benne, hogy sok családban másként mennének a dolgok, ha közösen tudnának imádkozni, vagy ha csupán elkezdenének figyelni gyermekeik imáira.

Az újév első napjai számomra nyugalmat és csendet hoztak. Amíg sokaknak a két ünnep köré fonódott minden békességes és feltöltekezésre lehetőséget adó óra, addig nekem ez most érkezett el. Hiszen egy hét leforgása alatt szinte minden napon volt gyülekezeti esemény, istentisztelet vagy temetés, idősotthoni szolgálat és látogatások. Ilyenkor még jobban igyekezünk vinni az örömhírt, ilyenkor még jobban hiányzunk. Most azonban a csendes, békés, szépen lassan folyó napok nálunk is beköszöntöttek. Időt adunk a pihenésre a gyerekekkel, a közös reggelikészítésre és játékra, átválogatjuk a sok felgyülemlett levelet, rajzot, az ágyon ülve olvasgatunk. Jól esik csak magunkra figyelni. Persze látogatóink olykor  nekünk is vannak, és már előre kell nézni az előttünk álló hetek kötelezettségeire. De mindez most nem siettet. Ahogyan egy- egy szakaszt átélek, úgy tisztul bennem a kép a szolgálatról, az élet ritmusáról és a jó rend összetevőiről. Pár hónappal ezelőtt is azt tapasztaltam meg, amit most: az a fontos, hogy belül legyen minden szépen rendben.Legyen ideje a reggeli csendes perceknek, igeolvasásnak, imádságnak. Ez készít fel a nap küzdelmeire. Nem a nagy sürgés- forgás, hanem a megfontoltság, az odaszánás, a lelki előkészület a döntő. Hiszem, hogy ebből fakadhat áldás. Tehát most erőt gyűjtök. A sok hetes hallgatás és a blog csendje pedig remélem, hogy a múlté, ahogyan az előző esztendő zaklatott és sokszor összevissza nyüzsgése is.

Mert nincsen itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük. Zsidó 13.14

Maradni vagy menni? Sok fiatal kérdése ez. Bár sokaknak nem is kérdés: menni kell el itthonról, el a családtól messze a szülőföldtől, és szerencsét kell  próbálni, mert itt nincs miért maradni... A keresés is evidens: pénzkeresés, boldoguláskeresés áll a középpontban. És a választ is halljuk: " külföldön biztosan találunk is állást, lakást, munkát, elegendő pénzt..." Ha körbenézek a mezőberényi fiatal felnőttek sorában, alig látok itt békében megállapodott ifjú párokat, elégedett fiatal házasokat családokat. A friss diplomások igyekeznek elhagyni az országot. Mintha az ő szavuk lenne az év igéje.

Az eljövendőt keressük... Az Eljövendőt. Így kellene írni, nagybetűvel. Mert így egyértelmű lenne: az Eljövendő az a Jézus Krisztus, aki már egyszer eljött a világba, de újra el fog jönni. Őt keressük. Igen így, többes számban. Nem magányos utazóként, hóbortos kalandorként, aki öncélú és csak önmagéra gondol. Az év igéje a közösségről szól, a közösen keresgélőkről, az Úr Jézus felé együtt fordulókról.

Mit hoz az év? Titok. Egyedül az Úr előtt ismert. Nekünk viszont utat mutat év igéje arról, hogyan tekintsünk előre. Újra tudomásul kell venni, hogy életünk nem köthető egyetlen földi ponthoz és viszonyhoz sem maradandóan. E világ elmúlik. Bár biztosan vannak terveink otthonunk szépítésére, kisebb- nagyobb beruházásokra, lehet, hogy saját ambíciónk is már újabb kihívások felé sarkall, mégis be kell látnunk, hogy amit alkotunk, fejlesztünk és elérünk, az nem ( lesz) maradandó.

Az eljövendő Isten országa viszont örök. Mi  pedig azt az Úr Jézust keressük, aki abba az országba bevihet bennünket. Ő az idők teljességében eljött, hogy megismertesse velünk önmagát, Istenünk világát. Eljött, hogy értünk adja az életét és hogy feltámadása által megnyissa számunkra az örök élet kapuját. Ő el is fog az övéiért jönni egyszer, hogy mindig vele lehessünk. Közösen, mindannyian. Egy szép énekünk sorai szerint " Ott álljunk majd üdvbe öltözötten én és szeretteim köröttem." Ez a biztos jövő azoknak, akik Istent szeretik.

Ebben az évben is úgy kell élni, hogy számolunk e világ és saját életünk mulandóságával és keressük az Eljövendőt, aki velünk vándorol az úton, aki el sosem hagy, aki hűséges barátként kísér minket. És mielőtt úgy éreznénk, hogy rezignáltak lennének e sorok, vagy hogy ez az elmélkedés lebeszélt volna a tervezgetésről, az álmok szövögetéstől vagy a józan mérlegelésről, annak álljon itt egy újabb ígéret és egyben feladat Urunktól: " De keressétek először az ő országát és igazságát, és ezek is mind ráadásul megadatnak nektek.Mt 6, 33

Most nem sietek,

Most nem tervezek.

Most nem rohanok.

Most nem akarok.

Most nem teszek semmit sem,

Csak engedem, hogy szeressen az Isten.

Megnyugszom,

most elpihenek,

békén, szabadon,

mint játszó gyermek

és semmit sem teszek, semmit sem,

Csak engedem, hogy szeressen az Isten.

S míg ölel a fény,

s ölel a csend

és árad belém

és újjáteremt,

míg nem teszek semmit sem,

Csak engedem, hogy szeressen az Isten.

Új gyümölcsöt terem,

másoknak terem,

érik a csend,

erő, győzelem,

ha nem teszek semmit sem,

Csak engedem, hogy szeressen az Isten.

( Túrmezei Erzsébet)

Korunk népbetegsége a közöny és a távolságtartás, a bezárkózás. Amolyan  sündisznó magatartás- ha valaki közel jön, jól összegömbölyödünk, és a tüskéinket meresztjük kifelé. Gondoljunk csak arra, hogy mik az első válaszok, amikor megkérdezzük egymást,családtagjainkat, mi történt azon a napon: semmi! Ha azt kérdezzük: " Hogy vagy?", rögtön azt is hisszük, hogy jön az automatikus válasz:" Jól!" és nem vagyunk felkészülve arra, hogy a rutinkérdésre őszinte megnyilvánulás lesz a felelet. Néha a komor szótlanság rövid válaszokká formálódik: majd megoldom, majd túl leszek rajta… És ilyenkor érezzük: nem tudunk közelebb kerülni a másikhoz.

Milyen jó, hogy tudunk sírni!!! Hogy előkerülhetnek a kérdéseink, a simogató szavak és együtt érző gesztusok. Miért szomorkodsz? Mi a baj? Bántottak?

Mikor sírunk? Örömkönnyeket hullajtunk a boldogság miatt is. Egy kedves ismerősöm úgy nevet, hogy közben törölgeti a könnyeit!

A fájdalom velejárója, a stressz miatt is kibuggyanhat belőlünk!

Harag  és tehetetlenség érzése miatti megnyilvánulás is  lehet.

Emlékeink felszínre kerülésekor- vagy akkor, amikor félünk a jövőtől.

A  szégyen, a bűnbánat és de az Isten nélküli lélek jelzése, a kárhozatba jutottak hangja is…

A sírás- nem csak az első hang és biztató életjel a külvilágban, de a lélek életjele is!

Amikor valami a lelkünkhöz ér, akkor képesek vagyunk sírásra, azt is mondjuk, hogy elérzékenyülünk…   Egy kedves egyháztagunk sokszor mondta nekem, hogy nem azért jön ritkán, mert nem érzi magát jól itt, de mindig sír, mindig van olyan gondolat, ige,  ami szíven üti, s arra készteti, hogy sírjon és nem szeretni, ha látják rajta ezt mások. Amikor a lélek sóhajt, és Isten Lelke megpendít benne valamit. Amikor mély és örök igazság ér el hozzánk, akkor hiába is akarnánk kemények, rezzenéstelenek maradni. Fontos, hogy észrevegyük, milyen jó, hogy észrevehetjük egymáson, ha valami nagy horderejű, igazán megmozgató történik bennünk!

Örüljetek az örülőkkel, sírjatok a sírókkal!  Egy keresztény közösség nem lehet közönyös,  de  nem lehet ezt parancsba adni, belülről kell fakadjon! Hiszen Jézus sem áll messze a mi fájó dolgaiktól, és ő maga sem közönyös, érzéketlen Isten! Gondoljunk arra, hogyan sírt barátja Lázár sírboltja előtt. Gondoljunk arra, hogy hogyan sírt Jeruzsálem hitetlenségén és keményszívűségét látva.  Egy pár évvel ezelőtt készült Passió egyenesen úgy ábrázolja be Jézus keresztre feszítésének történetét is, hogy az Úr Jézus halála pillanatába egy hatalmas mennyei könnycsepp gördül alá a világba, ami megrenget mindent.

Ma így vagyunk együtt! Az igére hallgatunk, ami vidámságot tud nekünk szerezni és szívbéli örömet, ami reményt ad és jövőt mutat, ami úgy ér a lelkünkhöz, hogy közben érezzük az igazságot, a részvétet.  Az Úr Jézus ma is közel lép hozzánk Lelke erejével és örök hatalmával, hogy a lelkünkhöz érjen, könnyet töröljön és átöleljen bennünket változatlan szeretetével!

Ő mond egy példázatot az életről, hitről, az Istennel való kapcsolatunkról, a biztos jövőről. ( Máté 25, 14-30 a Talentumok példázata)

Ismered Istent?- Isten hatalmas, cselekvő, tevékeny!

Sokan úgy ismerik Őt, hogy elvesz. Egészséget,társat, gyereket. Lehetőségeket és álmokat. Jézust pedig pont a  fordítottját mondja. Isten ad- életet, tehetséget, lehetőségeket, lelket. Isten megbíz- nem haszontalan életet vár és kínál, hanem a tőle kapott életidő, képességek, a tőle kapott lélek helyes felhasználást! Mindeközben engedi, hogy kibontakoztassuk fantáziánkat, a magunk személyisége, tudása és ötletei alapján éljünk. Milyen sokfélék vagyunk, de egyikünk se mondhatja, hogy ne kapott volna valamit Istentől. Bármennyi év telt is el az eltávozottak sorsában, mindegyikünk a tőle kapott élettel és lélekkel gazdálkodott!   

Ugyanakkor Isten számon kér- mindennel, amit tőle kaptunk el kell számolni! Nem igaz, hogy az élet keletkezik, majd megsemmisül a véletlen miatt! Nem igaz, hogy csak úgy jöttünk és megyünk! Nem igaz, hogy a könyörtelen sors elragad vagy a kaszás jön és learat, vagy a betegség, rák vesz el. A  halál a BŰN zsoldja, tehát ezzel kell megfizeti, és ez egy következmény. De ezt mindenki meg fogja tapasztalni, senki nem kerüli el. De van ennél még komolyabb: az élet és halál Ura számon kér. Szavakat, tetteket, de legfőképpen az ajándékba kapott lelket! Egy nagy király, egy nagy úr, mindenek felett álló. Hiába írják kisbetűvel a nevét! Hiába vannak büszke ateisták! MINDENKINEK meg kell állnia Isten ítélőszéke előtt és számot kell adnia.

Ahogyan Istenről  beszélünk és gondolkodunk, az hitünket tükrözi. Mi van a szívünkben? Mi van a  szavainkban, ha Istenre gondolunk? 

Alázat, vagy felháborodás? - Jézus mondja: Atyám a te kezedbe teszem lelkem.

Hűség vagy ellenállás- Hű az Isten, aki elhívott titeket, Jézus Krisztussal, a mi Urunkkal való közösségre.

Szolgálatkészség vagy harag- Aki nekem szolgál, azt megbecsüli az Atya.

Igaz ismeret vagy félelem- Tudom, kiben hiszek!

S még egy: tudod- e, mi következik az élet után?

Egy ünnepi ebédre milyen sokat készülünk! Teríték, ételek, dekoráció! A szívünk is díszbe öltözik, örömmel nézünk arra  napra, amikor együtt lehetünk, az asztal mellett nevetünk, beszélgetünk. Amikor kifejezzük:? összetartozunk, szeretjük egymást. 

A mennyei Atya is készül: és az Őt szeretőknek, az Őt ismerőknek ezt mondja: menj be Urad ünnepi lakomájára!

A példázatban az egyik szolga könyörtelen és kérlelhetetlen embernek mondja urát, de ennek ellenére logikátlan a cselekedete. Hiszen pontosan ezért kellene igyekeznie a kegyét keresni, a kedvében járnia!  Félelmében mindent meg kellene tennie, hogy urát kiszolgálja. De nem teszi. Sok embernek torz istenképe van. De ha azt komolyan vennék, még az is segítene valamit rajtuk. De ez csak kifogás. Itt a szolga nem veszi tudomásul ura hatalmát. Nem veszi tudomásul, hogy hozzá tartozik. Ezért büntetése a külső sötétség, ahol sírás és fogcsikorgatás lesz. A kárhozatban nem számíthat senki semmilyen segítségre. Egyedfül marad mindennel és ott már nem lesz Isten, aki hallaná, megsegítené őt.

A többi szolga pedig, aki tudatában volt felelősségének és alárendelt helyzetének megteszi, amit ura javára cselekednie kell. Sok embertársunk tudja: Isten elé kell majd állni. Életünkkel, lelkünkkel neki tartozunk. Ő azt kérdezi: tudtad-e, hogy az enyém vagy? Tudtad- e hogy a lelked is az enyém, hogy az életed is az enyém, és minden perced, mindened az én ajándékom? 

Az Úr az Atya ünnepi lakomát készít- gondosan, nagy szeretettel. Elkészítette a lehetőséget az üdvösségre-a választott nép életében, a próféták szava által, Krisztus Urunk szenvedése és halála árán, a bűn legyőzésével a halál megtörésével. Vajon látjuk- e hogy mindent elkövet, hogy az övéivel együtt ünnepeljen az örök életben? 

Sírni lehet az igazság felismerésekor és a bűnbánat alkalmával! Még van lehetőség Isten megismerésére, a közöny elhagyására, az elfogadásra, szívbéli szolgálatra!  A megtérés könnyeire...

" Vár Atyád szerelme, vár rád vigasza, jöjj a  messze tájról, ó jöjj haza!"

Urunk, Istenünk:
Te felkelted a napot minden emberre.
Adj nyílt szívet mindannyiunknak,
hogy képesek legyünk befogadni
a Te igédet,
annak az országnak örömhírét,
amelyben nincs helye
semmiféle gyűlöletnek.
Adj erőt mindannyiunknak,
hogy tetteinkkel
meg tudjunk felelni
az evangéliumnak,
amely azt kívánja tőlünk,
hogy úgy szeressük embertársainkat,
ahogy önmagunkat szeretjük.
Add,
hogy Igédnek
ne csak hallgatói legyünk,
hanem cselekvői is,
akik megállítják
a gyűlölet előretörését,
és testvérként tudnak együtt élni
minden emberrel.

Szürke ködlő hajnalokon át,  hideg fázós éberség nyomát,
fáradt órák monoton zaját hordozom az arcomon.
Talán el sem hittem volna már, jöhet frissítő találkozás, gyógyít, reményt nyújt a változás,
oszlik már a félelem.

Szomjat oltó vizedet add, újra érzem irgalmad, felüdít majd, tiszta forrásból fakad.

Szomjat oltó vizedet add, reménységünk csak Te vagy, hogyha lépünk,

Te vigyázzad utunkat!

Titkos úton vezet az erő, élő ösvény mélyén a jövő

 rejtett kincsét tárja most elő, örök haza fényeit.

Szava szólít, újra hív a jel, máris mozdul dermedt életem,

Áldott érintése ébreszt fel, elvonulnak árnyaim.

Szomjat oltó vizedet add, újra érzem irgalmad, felüdít majd, tiszta forrásból fakad.

Szomjat oltó vizedet add, reménységünk csak Te vagy, hogyha lépünk,

Te vigyázzad utunkat!

Azért ti, királyok, térjetek észhez, okuljatok, ti bírái a földnek!

Félelemmel szolgáljátok az Urat, reszketve vigadjatok.

Zsoltár 2, 10-11

"Miért tekint el  el a próféta itt a néptől, és csak a királyokat és az uralkodókat szólítja meg? Kétség nélkül azért, mert ahol az uralkodók Krisztust, az Urat szolgálják, és neki engedelmeskednek, ott a nép nem támaszthat akadályokat. De ahol ők Isten igéjét üldözik, vagy megvetik, ott a nép semmit sem segíthet. Ahol a templomok és iskolák dolga jól áll, ott megtalálja Krisztus a módját, hogy ezt a felsőbbségnek gazdagon viszonozza. De ha a templomokat és az iskolákat, amelyek nélkül Isten igéje meg nem állhat, elhanyagolják, az csakis a felsőbbség és a nagyurak vétke. Ők is arra a sorsra jutnak, amelyről ez a zsoltár beszél, vagyis, hogy Isten haragjában hagyja őket elveszni az úton."