Tisztelettel hívom minden ismerősömet OKTÓBER 6-án,

csütörtökön este 6 órára, templomunk mellé, a Kossuth és Széchenyi szobrokhoz,

hogy méltóképpen emlékezzünk meg az aradi vértanúkról.

Ha megtehetitek, hozzatok magatokkal egy mécsest is!

ITT OLVASHATUNK RÓLUK:
http://www.evangelikusmuzeum.hu/hu/evangelikus_orokseg/eviw/

A tízévenkénti népszámlálás átfogó képet ad, többek között, Magyarország lelki erőnlétéről is. Megtudhatjuk, hogy hazánk polgárainak hol vannak a spirituális gyökerei, ki honnan táplálkozik lelkileg.

A vallási hovatartozást tisztázó kérdés esélyt ad számunkra, hogy megvalljuk hitünket, esetleg újra felfedezzük éltető gyökereinket.

Ebben az összefüggésben is iránymutató Péter apostol bíztatása: „legyetek készek mindenkor számot adni mindenkinek, aki számon kéri tőletek a bennetek élő reménységet.” (1Pt 3, 15)

A népszámlálás lehetőséget teremt számunkra, hogy megvalljuk élő reménységünket. A Magyarországi Evangélikus Egyház Püspöki Tanácsa bátorít minden hazánkban élő evangélikus hittestvért, hogy éljen ezzel a lehetőséggel, vállalja evangélikus gyökereit és éljen is belőlük!

Erős vár a mi Istenünk!

Budapest-Győr, 2011. szeptember 12.

Gáncs Péter elnök-püspök

Fabiny Tamás püspök

Szemerei János püspök

"Mindig messze keresik valahol az Istent, a nagy dolgokban, mintegy távcsővel és nagyítóval, a csillagok, felhők és végtelenségek között...”

Makovecz Imre

Kossuth-díjas építész

életének 76. évében elhunyt.

2004-től haláláig kurátora volt a

NEMZETI JOGVÉDŐ ALAPÍTVÁNYNAK

Makovecz Imre a magyar organikus építészet legnagyobb alapító mestere volt.

A kiváló Kossuth-díjas építész kimagasló közéleti szerepet is vállalt.

Makovecz Imre egyik alapítója volt a Magyar Művészeti Akadémiának,

örökös tagja volt a Kós Károly Egyesülésnek,

tanára a Nemzetközi Építészeti Akadémiának.

Egyetemi tanár volt a Budapesti Műszaki Egyetemen

és az Iparművészeti Főiskolán.

a szászhalombattai Szent Istvőn templomot is...  

... de a lent látható csíkszeredait is..

Nehéz összeszedni a gondolataimat arra, hogy olyan formába hozzam, amit itt is meg tudok osztani. Elég fáradt vagyok már estére szellemileg, így csak gondolatfoszlányok, érzések és a pihenés utáni vágy marad ezekre az órákra. Ugyanakkor azt is tudom, hogy sokan még elalvás előtt idekattintanak- keresve valami szépet a léleknek, békét adót, bölcsességet sugárzót.

Ezért először álljon itt Az összekulcsolt kéz című vers Scholz László evangélikus lelkésztől, melyet 1988-ban írt.

Feltűnt nekem a múltkorában,

bár ilyet számtalanszor láttam

mennyi az összekulcsolt kéz!

Mihelyt leül az ember, könnyen,

önkéntelen, búban- örömben

összekulcsolja két kezét.

Nem tudatosan, imádságra,

csak éppen, mert így a szokása

egymásba fonja ujjait.

Nem tud mit kezdeni kezével,

ha székében nyugalmat bérel

magának hajszás nap után.

Vagy tán erősít egymást két kéz

hogyha az űzött ember szétnéz

számos ellensége között?

Csak tisztesebb, mint ökölrázás!

Sorsunknak terhe néha mázsás-

könnyebb elbírni csöndesen.

Az összekulcsolt kéz- jószándék,

nem támad, nem tett soha kárt még

másoknak. Szent, mert védtelen.

Most pedig megosztom veletek azt, ami nagyon foglalkoztat. Szeretném, ha ez a tanévünk az ifjúsági munkára koncentrálna. Az előző év az óvodaszervezés jegyében telt el. Hiszem hogy Urunk, aki nyitott ajtót adott elénk, a következőkben is velünk lesz. Tudni kell, hogy több kisgyermek elköltözött még szeptember előtt- szüleik megváltozott munkalehetőségeik miatt döntöttek így. Viszont mindegyikük helyett jött újabb kisgyermek- hiszem, hogy ez annak a bizonyítéka, hogy a létszámról maga az Úristen gondoskodott. Azt is vallom, hogyha ránkbízta ezt a kületést, alkamassá tesz minket és segít megállnunk a kihívások közepette.

Tehát a mostani tanév legyen az ifjúságé! Annál is inkább, mert 2012 júliusában ismét Szélrózsa, immáron 9. alkalommal! Az országos evanélikus ifjúsági találkozó kinőtte magát egy hatalmas fesztivállá, ahol nem csupán a lelkes tizenéveseknek van helyük, hanem a fitaal felnőtteknek, akik miatt bizony egész napos gyermekfelügyeletről is gondoskodunk. De ezt most nem is részletezem- inkább azt szeretném, ha okt 13-16 között mi is megvalósítanánk a "72 óra kompromisszumok nélkül" című programot. Remélem, többen csatlakoznak hozzám! Aki felnőttként beszállna a csapatba, az keressen rá erre a névre a google-on.

Ami ma mág fontos volt, az egy hír: az egyik volt konfirmanus kislány- Anita- kórhőázba került. Kérlek, imádkozzatok érte, mert most nem mozog a a jobb oldala. Van egy alapbetegsége, ami sajnos felerősödött. Istennek minden lehetséges, ne feledjétek- én is ebben bízom. Kérjük, hogy legyen most ott a betegágy mellett, hogy megerősödjön ez a kedves kislány / nagylány/, és újra közöttünk legyen!

Ma tehát gyakoroljuk magunkat az Isten-keresésében- és abban a hitben, hogy imáink meghallgatásra lelnek- legyen szó oviról, fiatalokról, betegekről és bárkiről a világon. S ha már el is fogynak a szavaink egymás számára- el ne fogyjanak soha az egymásért elmondott imáink. Fáradtan is tegyünk napunkat, sorsunkat Atyánk kezébe. 

Áldjad én lelkem az Urat, és el ne feledd, mennyi jót tett veled. Zsolt 103. 2

Ősz, őszi képek, őszi dolgok, hangulatok…

Az ember sokáig halászó, vadászó gyűjtögető életmódot folytatott-hiszen Isten nekünk adta a teremtés után a világot, hogy őrizzük, műveljük, uralkodjunk abban. Ennek meglelően nyitott szemmel kell járni, megismerni a környezetünket, megtanulni mi ehető és mi mérgező, mi hasznos és jó számunkra. Ezt az ismeretet tovább adta- úgy mondjuk, apáról fiúra szállt, s úgy is mondjuk, szájhagyomány útján minden tudás fennmaradt a következő nemzedékeknek.

Bennünk van tehát a gyűjtögetés:

Szüretelünk gyümölcsöket: harsogó almát, színpompás illatos szőlőt, ilyenkor ősszel  leveleket, terméseket is.

A nyári hűség, a kerti munka dandárja után itt az idő a gyűjtögetésre - másfajta intenzitás következik.

A gyermekek újra iskolapadokban- gyűjtik az új tudást, szedegetik az ismereteket.

Gyülekezetünk élete is ilyen- a sok nyári program után az emberhalászat következik: újra indulnak a hittanórák, a gyülekezeti bibliakör, ifjúsági klub, az asszonykör és a diakóniai csoport is. Isten nem hagyja szétszéledni az övéit, összegyűjt bennünket, hogy figyeljünk rá, hallgassuk őt, neki ajánljuk fel időnket, szolgálatunkat, vele legyünk ünnepeinkben. 

Az őszi idő sok- sok munkája ellenére csendes idő- a költöző madarak elmentek, mi is egyre több órát töltünk majd a házunk falain belül, mert hűvösödik. De a csendben, a közösségben is megmarad feladatunk a gyűjtögetésre. Ma egy ÓSZ- i zsoltár szavaiban hallottuk: Isten jótéteményeit kell gyűjtögetnünk. Az a dolgunk, hogy olyan emlékeket gyűjtünk, ami Urunkkal kapcsolatos, mindazzal van összefüggésben, amit ő tett értünk.

Lehet képeket gyűjteni, és a napokat naplóba foglalni. De Dávid király, aki ennek a zsoltárnak a megírója, azt kéri, hogy gyűjtsük össze mindazt a jót, amit Urunk adott nekünk. –örömeinket, amikor erőt kaptunk, amikor vigaszt nyújtott, amikor mutatott egy utat és tanácsot kaptunk a Biblia szavaiból, vagy egy bölcs ember segítségével.

A keresztelőre érkezett családnak  különösen is fontos ezt megtennie- mert nem csak a várandóssághoz kapcsolódó adatok, dokumentáció megőrzése lehet majd érdekes színfolt a későbbiekben. Nem is csak az, amit a babanaplóban feljegyeznek erről a csöpp kislányról, vagy a sok fotó, ami mozdulatait, az első mosolyt, az első megfordulást, az első felkapaszkodást, felállást rögzíti. Mindazt fontos meglátni és megőrizni, összegyűjteni, amit Isten cselekedett az életükben- minden jó, minden áldás, minden megerősítés és megmenekülés. Le kell írni, meg kell tartani, mindazt, aminek Istenhez volt köze. Ezért jó annak, akinek nagyszülei és tágabb családja is ott van a háttérben- mert ők is hozzá tudnak tenni ehhez a kincshez.

Amikor gyermekeinket a kezünkben tartjuk, akkor értjük meg igazán, hogy Istenünk mennyi jóval képes bennünket megajándékozni- hihetetlen csoda, ahogyan titkosan, emberi szem előtt elrejtve 9 hónapig fejlődik egy kisbaba. Hihetetlen csoda, amikor eljön az ideje, hogy megszülessen és mi egy törékeny életet magunkhoz ölelhetünk. Több száz nap várakozása, aggodalma válik kézzel fogható örömmé. Isten jóságát ilyen közelről élhetjük át. A Biblia úgy fogalmaz, hogy az anyaméh gyümölcse és azt mondja: jutalom- mi pedig szép régies kifejezéssel azt mondjuk, hogy gyermekáldásban van része. El ne feledd, mennyi jót tett veled az Úr!

Amikor egy kisgyermeket megkeresztelünk, ezt az üzenetet tudatosítjuk a magunk és az ő számára is: Isten az élet adója, tőle ered sorsunk, neki van terve velünk. És mindeddig megsegített minket. Mindig ott állt a háttérben.

Ma ki- ki végiggondolhat életidején, sorsa fordulópontjain, azokon a kihívásokon, amikben meg kellett állni. Megnézhetjük, hogyan hozott ki kellemetlenségekből, miként vitt tovább kétségbeejtő vagy akár reménytelennek tűnő helyzetekből. Ki ne tudnak olyat mondani, amikor valami magától helyrejött,úgy rendeződött körülöttünk minden, hogy képesek voltunk megtalálni a megfelelő szavakat, úgy alakult, hogy minden szépen megoldódott-mi görcsösen akartunk, féltünk, mégis olyan szépen lecsendesedett és kialakult mindent. Amikor erre gondolunk, emlékezzünk Istenünk határtanságára, akinek a szeretete nélkül semmik sem lennénk, lelke nélkül semmi sem tehetnénk.

Reményik Sándor csodálatosan írja ezt le Kegyelem című versében

Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal –
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
S akkor – magától – megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.

Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor – magától – szűnik a vihar,
Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.

Miért kell gyűjtögetni, emlékezni, Istennel kapcsolatosan hittapasztalatainkat egy láthatatlan kosárba tenni? Hogy abból szemezgethessünk, az tápláljon minket, hogy felhasználhassuk a terméseket, s örömünkre dolgozhassunk azokkal. Istenünkkel kapcsolatos hitélményeink gyűjteménye táplálja a hitünket. Életünk fordulópontjain, vagy megtorpanásaink során erősít. Megszépíti azokat a napokat is, amikor minden rendben megy körülöttünk.

De azért is gyűjtögetünk, hogy továbbadhassuk: van, aki a piacon. Van, aki a gyermekeinek, szeretteinek. Azért szedegetjük a gyümölcsöt, hogy megosszuk másokkal- odaadjuk annak, akinek szüksége van rá. Azért vesszük fel a földről a  makkot, a gesztenyét a szép levelet, hogy gyermekeink játszhassanak azzal.

Ma azért vagyunk együtt, Istenünk tetteire emlékezve, hogy továbbadhassuk azt az utódainknak. Egy kedves család azért jött Isten házába, mert hálás az Úr jóságáért, de szeretné, ha ez a jóság, ez az isteni jelenlét betöltené a legkisebb életét is. Ha majd nagy lesz, elmondhassák:

Te az Ő ajándéka vagy nekünk. Amikkor a templomba hoztunk megköszöntük a láthatatlan Istennek, hogy nekünk adott. Mi nem akarjuk ezt elfelejteni. Azért jöttünk, mert emlékezni akarunk arra, mit tett értünk Istenünk. Jézust küldte el, aki a gyermekek barátja. Jézust adta nekünk, hogy átéljük, mit jelent a bocsánat, Jézus olyan valaki, aki értünk a saját életét is odaadta. Ő a halált is képes legyőzni, igazán szeret minket! Életünk vele lehet teljes és vele juthat a célba! Mi hozzá tartozunk- szeretnénk, ha te is benne bíznál!

Minden határ- minden hiány

minden könny- minden, ami fáj

minden félelmed- minden erőtlenséged

minden tehetetlenséged- minden, ami szívedbe mar

kiáltson fel a mélységből hozzá, a Határtalanhoz

aki a teljesség- a vigasz

a biztonság- az erő.

Találjon otthonra benned a bizalom- találjon békére benned a hallgatás

a fáradt szavak táncoljanak- a megkopott színek harsogjanak.

Érted nyúló tiszta kezek- simogassanak ki magányodból

és emeljen magasba- vonjon egészen magához

a Határtalan Élet Istene.

( Áldáskönyv- Varga Gyöngyi)

Der Engel der Kindheit begleite Dich.

Er schenke Dir Zeiten zum Spielen und Lachen,

zum Ausprobieren und Fragen stellen.

Er lehre Dich die Zeit wahrzunehmen,

wie Kinder es tun:

wo nichts zählt als der Augenblick jetzt.

Er lehre Dich warten uund hoffen,

wie Kinder es können:

wo Weihnachten und Geburtstag

so  unendlich weit weg

und die Sehnsucht danach

so unglaublich nah ist.

Er halte in Dir wach,

was so leicht überspielt wird-

Dein Bedürfnis nach Schutz,

nach Geborgenheit,

nach einem Begleiter,

der Dich nicht aus den Augen verliert.

„A gyermeki élet pedig maga a csoda. Minden gyermek üzenet az emberiség számára: Isten szeret bennünket.”

Szólj Uram, mert hallja a te szolgád! 1 Sámuel 3,9

Szeretett testvérek az Úr Jézus Krisztusban!

A tegnapi nap után ( Emlékműavatás az 1951-ben Mezőberénybe kitelepítettek és befogadó családjaikra emklékezve.) megkérdezhetné valaki, hogy nem volt- e elég a szavakból. A visszaemlékezések sokaságát, a történelem elhallgatott időszakának feltárását úgy tűnik már megtettük. Ne beszéljünk, tájékozódjunk inkább. Olvassuk el a mostanra kiadott könyvet, a benne foglalt személyes beszámolókat. Raktározzuk el a gondolatainkban, engedjük, hogy azok a mondatok és az ott leírtak hassanak ránk. Elegendő, ha megfogadjuk: azon leszünk, hogy ez soha többé elő ne forduljon, nézzünk előre, határozottan és céltudatosan. – Tökéletesnek tűnő, korrektnek ható gondolatmenet. De nekem mégis hiányos. A lényeg kerülése mutatkozik meg benne.

A mostani istentiszteletre egy olyan ÓSZ-i könyvből választottam igét, melynek a harmadik fejezete elég sötét képet fest le. Ritka volt az Úr igéje, nem volt gyakran látomás. Arról szól, hogy hallgat az Isten, nem kapcsolódik az ember életéhez. Valahogy a háttérben figyel, de nem beszél. A bibliai szerző leírja, mivel jár ez: a társadalom életében is érezhető mindez. Nem mennek rendjén a dolgok. Az ember elveszítette a tájékozódását. Mert nem szólt az Isten. Itt az első fontos állomásunk ma: mi történik, ha az életünkben nem kap helyet az Isten szava? Ez történik.

A malenykij robotra elhurcoltaknak, innen és ide kitelepítetteknek, de az egyház ügyét szívvel- lélekkel képviselőknek egybecseng a sorsa: megtapasztalhatták, mire képes önmaga, saját erejéből az ember és hogy milyen mélyre lehet lealjasodni.  Úgy hiszem, őket/ Önöket, családtagjaikat már nem lehet becsapni olyan közhelyekkel, hogy pl. hogy az ember számomra nagybetűvel írandó, és hogy azon leszek, hogy ez többé elő ne forduljon… Képtelenség, hogy egy állat ne éhségből öljön, hogy örömét lelje fajtársa megnyomorításában. Én nem tudom nagybetűvel írni, azt a szót, hogy ember…. Minden korban fogadkoztak, hogy jobbak lesznek, s az elődök bűnéből tanulnak, de igazán sosem következett be- nem hiszek az emberi elszántságban! Nincsenek illúzióink: ez ember nem hogy érettebb, nemesebb és istenibb lenne most a XXI. században- de a mondernizálódás következtében egyre közönyösebb, egyre érzéketlenebb és személytelenebb világot épít. ( Afrika szarván olyan súlyos éhínség van, ami 60 éve nem volt. Mi ez, ha nem felelősségünkre való felhívás?- van egy perselyünk, amiben számukra gyűjtünk!) Nem azt látjuk, hogy emberi kapcsolataink virágoznának, hanem pont az ellenkezőjét, lassan elidegenedünk egymástól. Ezért is nagy szó, amikor vannak empatikus képességgel élők közöttünk, akiknek fontos egy hatvan évvel ezelőtti esemény, akiknek evidens, hogy nem szabad a múltat végképp eltörölni… Akik felismerik Istentől kapott életük felelősségét.

Amikor együtt vagyunk itt a templomban, akkor azért tesszük, mert életünk legmélyebb kérdései ismét előjönnek, és tudni szeretnénk, mi volt Isten szerepe, hol volt a sötét időszakok embertelenségei közepette. Tegnap este későn, amikor végignéztem a televízió csatornák kínálatát egy amerikai film egy mondata megragadott: Ha Isten gyűlölne bennünket, nem adott volna ilyen nagy bátorságot! – Nagyon rezonált arra, ami az emlékmű avatása során az egyik beszédben kétszer is elhangzott: ördögi, sátáni… Meg vagyok győződve arról, hogy Isten nem akar rosszat, csak az ember akar nélküle élni. Istent játszik és közben elveszíti istenképűségét, lelket, amit Éltetőjétől ajándékba kapott!

És ami valóban ördögivé teszi az ember ilyetén viselkedését, az a szótlanság átka. Ez tette a legfájóbbá és ez teszi ma is érzékennyé a múltidézést. Nem volt szabad beszélni sem. "Ne beszéljen a német a maga anyanyelvén, ne beszéljünk Sachtiról, a munkatáborról, ne beszéljünk kitelepítésről, évtizedes hadifogságokról, ne szóljunk népirtásról, Andrásy 60-ról, testi- lelki kínzásokról. De ne beszéljünk erényekről se, együttérzésről se. A múltat végképp eltörölni. Más szelek fújnak.  Sej a mi lobogónkat fényes szelek fújják- de hát hol volt a szabadság? De csitt, egyáltalán ne beszéljünk, ne beszélgessünk, ne figyeljünk, ne bátorítsunk, ne erősítsük egymást, ne szóljunk semmit. És az egyház se beszéljen. Hallgassanak a papok és hallgasson az Isten… "

És Isten hallgat is. Szörnyű tény, de ezt szó szerint megtaláljuk a Szentírásban. Azt olvassuk róla, hogy elrejtőzködő. És milyen borzasztó ez! Nem szól, nem avatkozik közbe, nem másítja meg az emberi gonoszságot. Sőt teret ad a tombolásnak, teret ad a vad indulatok megélésének…

Isten emberei azonban újra és újra, mindezek ellenére is belé vetik bizalmukat. Mert nem csak azt veszik tudomásul Istenről, ami az adott időszakban megtapasztalható, hanem a dolgok mögé látnak, hittel és reménységgel. Mert abba az Istenbe kapaszkodnak, aki mégiscsak a történelem Ura. Aki mennyei Atyánk, aki nevel, fegyelmez, jóra visz és nem csak elrejtőzködő, de szabadító is. Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem halálra adta, hogy nekünk életünk legyen. Krisztus tudja, mit jelent szenvedni, testi- lelki kínokat átélni, ártatlanul megítéltetni, tudja mit jelent számkivetettnek lenni, idegennek a saját világában. Hányszor akarták megkövezni, letaszítani… Kigúnyolták, megfeszítették és még akkor is bántalmazóiért könyörgött…

Hogyan léphetünk tovább, csakis úgy, ahogyan akkor, abban a háromezer évvel ezelőtti időszakban tette egy gyermek, akire Isten nagy dolgot bízott. Mondjuk ki: Szólj Uram, mert hallja a te szolgád! Jövőnk záloga nem bennünk rejlik, hanem az idő felett álló örök Isten kegyelmében, aki kézbe veszi a gyermekeit, akik rá akarnak figyelni. Aki gyermekeket szólít meg és vezet- ahogyan tette ezt a kis Sámuellel is. Hiszen ő csak egy kis templomszolga volt- és mégis vele tudatta akaratát a nagy Isten, elvetve a hivatalos szőcsöveket, azokat, akik méltatlanná váltak Isten igéje továbbadására.

Ennek a városnak és társalmunknak új reménye, hogy akarjuk hallani az Isten szavát, ami vigasztal, felemel, megáld, és bölccsé tesz. És nem akarjuk elhallhatni gyermekeink és unokáink elől sem.

Isten olykor hallgat, elrejtőzik, de addig, amíg ő akarja. És ha hallatni akarja szavát, annak nem lehet gátat szabni. Mert Ő a történelem Ura. Mi ezt mondjuk: Szólj Uram, mert hallja a te szolgád. És megszólaltatjuk harangjainkat, hogy mások is meghallhassák az Ő szavát.

Kedves Mezőberényi Testvérek!

Egyházközségünk szeptember 10-én, szombaton 10 órától ünnepeli

evangélikus óvodánk szentelését.

Aki aznap vagy előtte segíteni szeretne, kérem jelezze ezt nekem,

ill. ha teheti jöjjön el kedden 6 órára a megbeszélésre.

Köszönöm!

Kata

Nézem a tárgyakat  a lakásban. Sok használati cikk, de még több apró- cseprő dolog vesz körül.  A legtöbb pótolható, un, fogyóeszköz. Ha a gyerekek szobájába megyek, ezernyi lego, kis játékdarabka, gyöngy. Tudom mibe került, de számomra nem mindnek van komoly értéke- a gyerekeimnek annál inkább. Még az is fontos nekik, ami egy Kinder tojásból került elő.

A mai istentiszleteletre is gyűjtöttem tárgyakat- szemléltető eszközként. Egy férfi pecsétgyűrűt, egy 120 éves asztalterítőt, egy régi énekeskönyvet, a saját alkalmi cipőmet, egy díszbabát, a keresztelési anyakönyvet. Mindegyik értéket képvisel. Olyan tárgyak ezek, amik nem azért különlegesek, mert az anyaguk is az. Tehát nem azért értékesek mert VALAMIBŐL készületek, hanem azért, mert VALAKIHEZ tartoznak, tartoztak. 

Ha ránézünk a tárgyakra, minden generáció mást venne a kezébe és másként viszonyulna hozzájuk. A kisgyermek megforgatná őket a kezében, talán meg is kóstolná őket, ámulna az aranyon, a kislány felpróbálné a cipőt és megtapintaná a díszbaba ruháját. A tizenéves büszke lenne, hogy ilyesmi is van otthon, a felnőtt pedig hálás, hogy megőrizték ezeket számára is. Az idős pedig már azon gondolkodik, kinek adja tovább, ki érdemes arra, hogy a családi örökséget megkaphassa.

A pecsétgyűrű a férjem édesapjáé, a terítőt ajéndékba kaptam egy idősegyháztagtól- az édesanyja kézimunkája. A díszbaba a nagymamától került hozzánk, az énekeskönyv még a dédszülőké volt, míg a keresztelési anyakönyv az ősök nevét tartalmazza... Azért fontosak, mert a felmenőági rokonainkról szólnak. Másnak talán keveset mondanak, de az érintettek számára ez a hagyaték, örökség.

Van azonban szellemi, lelki örökségünk is. Ez pedig talán még meghatározóbb, mint a  tárgyi. HOGYAN nyúlunk tárgyakhoz, hogyan viselkedünk egymással,  miként neveljük a gyermekeinket? Egy családban mi a szokás, elvárás? Mit gondolunk a társadalmi kérdésekről és egyházról, Istenről? Egy családban a lelki szellemi, örökség nemzedékről nemzedékre hagyományozódik. Ahány ház, annyi szokás. Ahány közösség, annyiféle arculat.

Ma egy olyan kisfiút kereszteltünk meg, akit Mártonnak hívnak. A nagypapája is az, és annak a nagyapja is a Márton nevet viselte. Szép, fontos örökség. De ebben a családban a lelki örökség is lényeges. Mindenki Istennek köszöni az életet- az oltár elé hozzák a család legkisebbjeit, hálát adva az élet csodájáért. Fontos, hogy a gyermekek megismerjék az imádkozó lelkületet, a bibliai történeteket, hogy az egyház lelki otthon legyen- ahogyan volt ez nemzedékek óta eddig is.

Hogyan viszonyulunk az örökséghez? Megbecsüljük. Óvjuk, őrizzük. Féltve vesszük elő. Tisztán tartjuk, ápoljuk.

Mai igénk: Boldog az a nemzet, amelynek Istene az Úr, az a nép, akit örökségül választott. Zsoltár 33, 12

Isten örökségeként mi magunk vagyunk számon tartva! Különleges megbecsülésben van részünk. Ő ilyen féltő szeretettel tekint ránk! Vigyáz ránk, őriz és oltalmaz minket. Megbocsátásával megtisztít bűneinktől, igéjével ápol. Nem csak nemzedékről nemzedékre akarja a fennmaradásunkat, hanem örök életre akar vinni. Azt akarja, hogy örökkön- örökké vele legyünk, és életünk soha el ne múljon.

Milyen boldog az az ember, aki ezt megértheti, aki efelett képes örülni. Milyen jó annak, aki rádöbben, mekkora Istennek a szeretete és jósága és milyen nagy megbecsülésben lehet így részünk! Boldogságunk alapja az a tudat, hogy Istenünk sajátjaként tart számon, drágának és kedvesnek mond. Szeretettel bánik velünk. Tisztogat bűneinktől, sőt nagy árat adott értünk. Egyszülött Fia, Jézus Krisztus életét adta cserébe a mienkért.

Bölcs az a nemzet, aki nem csak tárgyi, szellemi örökségét tudja becsülni, de kész az ősök lelki örökébe is lépni. S boldog az, aki tudja, ő maga Isten öröksége, sőt Jézus Krisztus örököstársa. Az örökség szóban az örök is benne van, ami el nem múló életünkre emlékeztethet bennünket.

Augusztus végén járunk, s ha jól látom, akkor elég régen nem írtam friss bejegyzést. Igen, ilyen intenzív napokat élek meg: nem jut idő csak a legfontosabb e-mailek elolvasására és megválaszolására. Meglepő, hogy a különféle levelezőlistákon csak úgy özönlenek a levelek, a facebook-on milliónyi kép és hozzászólás. Úgy tűnik, sokaknak van erre is idejük. Valószínű, hogy lecsípnek máshonnan: munkájukból, a szeretteikkel való kapcsolattartásból. Ilyenkor nem csak a gyümölcsösben és a kertben akad tennivaló, hanem az Úr szőlőjében is... Rengeteg feladat van, sok ember és sok ügyintézés vár minden napon. Hála Istennek, aki építi az országát közöttünk!

Most- egy szombati temetést követően- elhatároztam, hogy pihenésképpen és a házimunkát halasztandó felteszek ide néhány gondolatot, életérzést. A gyermektábor, zenetábor után, a testvérvárosi küldöttekkel együtt töltött nemzeti ünnepet, istentiszteletet követően a lelkészkonferencia üdítő pillanatairól szeretnék szólni. Ha megnézném a tavaly ilyenkor írt sorokat, akkor biztosan valami hasonlót találnék. Hiszen a lelkésztársakkal való találkozás számomra mindig felemelő, örömöt adó lehetőség. Jó hallani arról, ami a másikat foglalkoztatja, jó osztozni egymás sikereiben és persze nagy dolog, amikor beszélgetünk és egyet is értünk. Az egyház új reformációjára vonatkozó igény, a megújulás vágya mindannyiunk szívében ott van. Mennyire szeretnénk látni, miként erősönek meg gyülekezeteink!

Bölcs, idős lelkésztársak, akik ezernyi jó ötlettel és kezdeményezéssel álltak már elő közösségeikben, olykor rezignáltan húznak vissza bennünket a realitások talajára- mi pedig álmodunk a jövő egyházáról, melyben a jó napok még előttünk állnak. Klaus Douglass volt az előadó vendég, aki 96 tételével a lutheri hagyományokra mutatott vissza. Újra gondolhattuk, mit jelent számunkra Jézus, a hivatásunk, az a közösség, ahová Istenünk rendelt minket. Természetesen azt is megkérdeztük önmagunktól, van-e megfelelő önismeretünk. Tudjuk- e hol vannak bennünk a problémák, és mi az, amiről nem tehetünk: külső elvárások, megkövült szokások. S ha valaki elégedetlen azzal a gyülekezettel, ahol van, nem mindig a közösségben van a hiba. Előfordul, hogy a lelkész viszi magával és magában azt a defektust, ami bajt generál. Emellett meg kell tanulni az egyház valódi lényegét képviselni-nem félni attól, hogy valami megszűnik egy gyülekezetben- ha az nem szolgálta a lényeget, azaz, hogy Krisztust megismerjék- akkor el kell engedni. Nem szabad olyasmire erőt, pénzt és fáradságot pazarolni, ami nem a hitre jutást vagy a megmaradást segíti elő.

A találkozásunk témája egy kérdés volt: " Új bort régi tömlőbe?" Nem a tradíció és modernizmus egymásnak feszüléséről volt szó, sokkal inkább arról, hogy az örök igét úgy kell továbbadnunk, hogy minden korban létrejöhessen a szeretetkapcsolat Isten és ember között, ill. egy olyan közösség, ahol Jézus a középpont. Egy ilyen gyülekezetben mindenkinek megvan a helye, szerepe és mindenki tudhatja: Jézus Krisztus nem csak közösségünk feje, Ura, hanem személyes életünké is. Ha ennek a ténynek a megértését valami- akár egy tradíció, vagy nehezen érthető dogmatikus tétel akadályozza, akkor azon a falon lyukat kell ütni. Mert mi nem a formák rabjai vagyunk, hanem Isten gyermekei, Jézus barátai, akik belőle és általa élhetnek és emiatt egymáshoz is tartoznak.

Állj meg üres kézzel Isten előtt,

és emlékezz arra, mikor a világot gyönyörűnek láttad:

gondolj egy napfelkeltére az alvó város fölött,

gondolj egy rohanó folyóra,

a Balatonra,

vagy a csillagokra, amint tükröződnek a sötét tengerben,

gondolj a szobádba bezúduló fényre,

a cserépben növő virágra —

emlékezz arra, mikor a világot gyönyörűnek láttad,

s adj hálát,

hogy áldó hatalmak oltalmába rejtve élsz.

Emlékezz arra, mikor jól érezted magad a bőrödben:

gondolj arra, ahogy korcsolyáztál a szélben,

vagy ahogy ástál a kertben,

ahogy hajnalig táncoltál,

vagy hegyet másztál,

gondolj arra, mikor gyermeknek adtál életet,

vagy megsimogattad kistestvéred fejét,

vagy ahogy tartottál valaki a karodban, akit szeretsz —

emlékezz arra, mikor jól érezted magad a bőrödben,

s adj hálát,

hogy áldó hatalmak oltalmába rejtve élsz.

Emlékezz arra, mikor valami újat tanultál az életről:

mikor megértettél valamit, ami addig titok volt,

vagy ahogy valakit hirtelen új oldaláról ismertél meg,

gondolj valami olyan tehetségre,

amiről eddig nem is tudtál,

vagy amikor egy jó ötletet hallottál —

emlékezz arra, amikor valami újat tanultál az életről,

s adj hálát,

hogy áldó hatalmak oltalmába rejtve élsz.

Emlékezz arra, mikor valami megérintette a lelkedet:

gondolj egy énekre, mely könnyekig meghatott,

egy zenére, amelytől lúdbőrözik a karod,

egy imádságra, amelyet helyetted mondott ki valaki,

egy igehirdetésre, amely tettekre sarkallt,

gondolj arra, ahogy összenevettél a barátokkal,

gondolj családodra,

arra, mikor együtt sírtál valakivel,

egy idegenre, aki szívesen fogadott,

gondolj arra, aki ezt mondja neked: „szeretlek” —

emlékezz arra, mikor valami megérintette a lelkedet,

s adj hálát,

hogy áldó hatalmak oltalmába rejtve élsz.

Emlékezz arra, mikor nagyon elesett voltál,

mikor egyedül érezted magad

egy emberekkel zsúfolt szobában,

mikor nem volt kitől tanácsot kérned,

gondolj arra, mikor csak egy ember is visszautasított,

mikor valaki megszégyenített,

vagy kínos helyzetbe kerültél,

gondolj arra, mikor féltékenység vagy aggódás gyötört,

s egész életedet

egyetlen hatalmas csődtömegnek tartottad -

emlékezz arra, mikor nagyon elesett voltál,

aztán gondolj Jézus szenvedő, megbocsátó,

változatlan szeretetére,

s adj hálát,

hogy áldó hatalmak oltalmába rejtve élsz.

( Fabiny Tamás püspök)

Bocsánat, hogy olyan régen nem írtam nektek. Újra és újra rá kell döbbennem, milyen nagyon nagy szükség van ezekre a bejegyzéskre és mennyire áldásos, lélekfrissítő vagy hitet erősítő lehet ezeket olvasni. Tegnap egy különös helyen és helyzetben mondta nekem valaki, hogy rá szokot keresni erre az internetes oldalra és jónak találja. Pedig még sosem találkoztunkszemélyesen, de már amikor bemutatkoztam, tudta, hogy én vagyok a mezőberényi lelkész, akinek a sorait el szokta olvasni. 

Az előző két hét komoly kihívást és személyes szomorúságot is hordozott. A lentebb található temetési beszéd tükrözi mindazt, amit hitben átéltem, továbbadtam.  A vigasztalás szolgálata nemes küldetés, de olykor, amikor könnyeket törlünk, mi magunk is könnyezünk. Majd pedig magam is küzdöttem egy makacs kötőhártya gyulladással, így nem nagyon csináltam semmi olyat, ami a szememnek megterhelő lett volna.

Most itt vagyok és szeretném, ha tudnátok, hogy a gyülekezetünk élete sok áldásban részesül ebben az időszakban. Isten megjutamazza a hozzá hűségeseket. A pénteki bibliaóra végén egy kis imaközösséggé váltunk- az ott levők saját gondolataikkal, szavaikkal szólították meg Jézust, abban a hitben, hogy imáink nem hiábavalók és meghallhatásra lelnek. Nagyon nagy öröm volt ez nekem. Hiszen ott lehet szó lelki ébredésről, ahol készek közösen imádkozni, ahol a tettekben megvalósuló felelősséget alátámasztja a lelki előkészület- az a tudat, hoyg bármit is teszünk Istenünk kegyelméből cselekehetünk. És bármit is szeretnénk elérni, Isten áldása, segítsége nélkül nem tud megvalósulni. Egy imaközösség akkor jön létre, amikor annak tagjai alázattal Istenre hagyatkoznak, és nem az számít, hogy ki hallja még az Úron kívül, hanem az, hogy együtt imádkozva erőt képviselhetünk, és még jobban részesülhetünk Isten igéreteiben. Amikor tudjuk: más valakinek is fontosak szavaink, és a mi imánk is hozzájárulhatnak az ő hitének, lelkének formálódásához.

Nagyon jó átélni egy közösség lelki fejlődését. Istent kereső emberek egyszer csak biztonságos terepként járnak- kelnek a templomban, és a gyülekezet közösségében aktívakká lesznek.  

Isten ma is munkálkodik közöttünk és bennünk. Jézus ma is hív követőket Lelke által. Én nem vagyok hajlandó borulátó lenni az egyházunkat illetően. Hiszem, hogy mennyei Atyánk gondot visel rólunk- de nem csak személyes, hanem közösségi életünkről is.

 Juhász Gyula Venit summa dies...

Eljön mindenkinek a pillanat,
Mikor egészen egyedül marad,
Mikor mellette senki, semmi más
És nem segít se átok, sem sirás.

Az élet távol, a halál közel,
Bűnt, balgaságot semmi sem föd el,
Mikor az ember az Írás szerint
Megméretik és megítéltetik.

Eltűnnek a boldog káprázatok,
Minden, mi az életnek színt adott.
Kialszik a remények csillaga
S a lélek van a pusztában maga.

Jézus mondja:

 Én vagyok az út az igazság és az élet, senki sem mehet az Atyához,
hanem csak énáltalam. Jn 14, 6

Szeretett gyászoló család, búcsúzók!

Egy hete megrendülten jövünk- megyünk gondolkodunk itt a településen. Azok is, akik ismerték, és azok is, akik csak a tényt hallották, megdöbbentek azon, hogy Kata földi élete befejeződött. Ki ne tette volna fel a kérdést, hogy hol volt Isten, miért nem segített, miért nem lépett közbe, miért nem tett csodát. Hogyan lehet azt mondani, hogy Isten jó, ha ezt megengedi? Hol az igazság, az élet rendje: miért maradnak az aggastyánok, akik szívesen, megfáradtan indulnának a nagy útra, vagy miért szabad gonosz embereknek több lehetőséget kapniuk, mint egy gyermekét nevelő, intelligens fiatalasszonynak?  Lehet, hogy sokan csalódtak, megingott a hitük, vagy egyenesen dühösek és nem is akarnak többé erről az Istenről hallani, aki véleményük szerint nem is létezhet… Hívő és nem hívő embert egyaránt megállásra késztet Kata rövidre szabott élete. S miközben az ő sorsán megyünk végig, összerakjuk az apró mozaikokból élete képét, a magunk sorsa, szeretteinkkel való viszonyunk is előtérbe kerül, s az élet értelméről, kilátásainkról is muszáj elgondolkodnunk.  S a hiánya érzett űr, a tehetetlen csend mellett ez is fájdalmat okoz- ennyire ki vagyunk szolgáltatva egy gonosz betegségnek, a rossz folyamatoknak, ennyire képtelenek vagyunk kezünkben, irányításunk alatt tartani az élet folyamatait?

Reményik Sándor: A szőnyeg visszája

Kétségbe esem sokszor én is
A világon és magamon,
Gondolva, aki ilyet alkotott:
Őrülten alkotott s vakon.

De aztán balzsamként megenyhít
Egy drága Testvér halk szava,
Ki, míg itt járt, föld angyala volt,
S most már a mennynek angyala:

,,A világ Isten-szőtte szőnyeg,
Mi csak visszáját látjuk itt,
És néha - legszebb perceinkben -
A színéből is - valamit."

Hiszem, hogy Isten nem könyörtelen, hiszem, hogy Isten senkire sem tesz nagyobb keresztet, mint azt képes lenne elhordozni, hiszem, hogy Isten szeretet, akkor is, ha nem értjük hogyan- de így van ez: a felhők fölött mindig ott ragyog a Nap. És Isten nem tesz próbára, nem vizsgáztat senkit öncélúan. Mi a sorsunkat csak emberszemmel és emberi perspektívából vagyunk képesek látni- Ő Isten, teremtőnk, mennyei Atyánk, aki az isteni dimenzióból figyeli és abba belehelyezve vezeti életünket.

Sőt az is bizonyos hogy a halál nem Isten akarata, hanem következmény. Az életünkben átélt, megtapasztalt gonoszság, rossz események, betegségek nem Isten akaratát tükrözik. Mind- mind csak következmények. Következményei az egész teremtett világ megfertőzöttségének, istentelen magatartásának, isten nélküliségének. A halál nem Kata személyes életének vagy bűneinek büntetése, hanem az embervilág bűneinek következménye. Az a csoda, hogy egyáltalán ebben a bűnnel és bajokkal szennyezett világban képesek vagyunk élni, jót adni, megtapasztalni a szeretetet.

Jézus azt mondja nekünk: Én vagyok az út, az igazság s az élet. És ezzel teljesen más irányba tereli a gondolatainkat, mint ahogy mi azt hétköznapi módon végiggondolni tudjuk. A lelki élet a szemmel nem látható, szívben lakó dolgok területére terel minket. Jézus az út- az ő szeretete az út egyik embertől a másikig. Az az út mondhatnánk életút a tökéletes és jó, amiben Őrajta járunk. Gondoljuk csak el, egy 12 éves kislány iskolát választ magának- egy református gimnáziumot, egy helyet, ahol a szükséges tantárgyak mellett Jézus útjára tanítják őket. Érettségi előtt konfirmál, mert rájön, Jézus útja számára személyesen is fontos, követendő minta, példa: a szeretet, az egyenesség, a biztonság útja. És mi úgy láttuk, hogy próbált is azon járni: nem volt kicsinyes, képes volt megbocsátani és valami többet sugározni. És amikor már tudja, hogy fel kell vennie a kórral a küzdelmet, gyermeke lábát is erre az útra teszi.

Jézus az igazság. Bánatunkban nem találunk megfelelő emberi magyarázatot az élet érthetetlen és számunkra igazságtalan fordulataira. Nem tudjuk logikusan megragadni az Istent - mert az igazság nem érhető el filozófiával, hanem Jézusban rejlik, akinek a léte és az értünk vállalt tettei egy nagyobb igazságot adnak. Például: hogy igaz, hogy mi test és lélek vagyunk. Igaz, hogy a lelki élet fontosabb a testinél, mert mindenkit a benne lévő lélek alapján ismerhetünk és ítélhetünk meg. Mert csak akkor vagyunk teljesen rendben, ha a lelkünk egészséges. És a lélek halhatatlan- mert az az isteni valóság bennünk, az Ő sajátja. Az az igazság, hogy az ember több annál, amit látunk, s értékünket nem az adja, hogy mink van, hanem hogy mik vagyunk. Az az igazság, hogy a birtoklás semmit sem ér és hogy csak a szeretet gyógyít. S ha szeretet nincs bennem, semmi vagyok. És bizony az is igaz, hogy nekünk embereknek áldozat kell, hogy képesek legyünk megbékélni az Istennel- csak akkor eszmélünk fel monoton, rideg, lelketlen és istentelen életünkből, ha halál, áldozat van. Jézus odaadta az életét értünk- egyszer, az ártatlan a bűnösökért. De vajon kit érint meg ez, ha elmondjuk?  De amikor valaki ugyancsak olyan fiatalon megy el, akkor le vagyunk taglózva. Kata halálának lehet jó következménye, ha rajta keresztül az áldozatra kész Isten Fiára is látunk.

Jézus az élet- nem csak vallásosság alapja, vagy valami nagy segítő mester, hanem élet, és ha valaki az Atyához akar menni, csakis úgy képes, ha őbenne bízik. Kata megtette ezt- életének tanulsága nem csak annyi, hogy fontos a tettvágy és a tudásszomj. Hanem hogy figyeljünk egymásra jobban, egymás lelki szükségleteire, családunkra, szeretteinkre, oldjuk a konfliktusokat, tanuljunk megbocsátani. És bízzuk rá magunkat Jézusra, aki az élet, imádkozzunk, legyünk kapcsolatban az Istennel, aki az örök életbe vár minket.

Számomra megindítóan szép hitvallása volt Katának a július 3-i keresztelő- nem végső mentsvárként fordult Istenhez, hanem erőért és Szentlélekért, békés indulásért. Kényelmetlen volt ülnie már az istentisztelet végén, de mégis az Isten dicsőségére énekelt.” Mily’ nagy az úr kegyelmessége, van-e ember, kit meg nem hat…” Láthatta az oltárképet, amin Jézus nem csak a gyermekeket áldja meg, hanem az édesanyákat is örömmel fogadja. Ő hitte, hogy Jézus által neki élete van- lehet, hogy már nem itt, közöttünk, de hitte, hogy ott az Istennél bizonyosan. Jézus feltámadt és él, így mondta a hitvallásban: hiszem a test feltámadását és az örök életet. - Hogyan őrizhetjük őt magát közöttünk, mit tehetünk, hogy emléke ne fakuljon és megmaradjon nekünk az ő áldott személye? Vallom, hogy egyedül úgy, ha mi is Jézus útján járunk, ha az igazságot benne látjuk meg és ha elfogadjuk, hogy csakis akkor látjuk viszont egymást, ha rá merjük magunkat bízni Jézusra. A halál már lezárja a földim életet, nem szüntethető meg, de a bűnök igen. Jézus azért jött, hogy ha nem is borul fel a világ rendje, de boruljon fel a szívekben valami- értékelődjön át minden!

Kata hitünk szerint jó helyen lehet- Isten országának kapuja kitárulhatott számára is. Nekünk itt maradtaknak legyen vigasz és reménység ez. De legyen életfeladatunk megtalálni Jézust,  megmutatni Őt a gyermekének. Megtalálni Jézust, aki minket is átformálhat, a lélek embereivé tehet és aki utunk lehet abba a másik világba, amit Isten elkészített az őt szeretőknek.

A Lélek gyümölcse pedig: szeretet, öröm, békesség, türelem, jóság, szívesség, hűség, szelídség, önmegtartóztatás.” Galata 5, 23

Általános iskolás korom óta minden évben táborozom. Akkoriban még úttörő táborban töltöttem nyaranta két hetet, majd tizenhét éve koromtól egyházi táborokban kerestem a testi-lelki felüdülést. A 22- dik születésnapomon New Yorkba repülhettem az ELCA jóvoltából Istentől kapott ajándékként. Tizenegy héten át voltam a gyerektáborok segítője Dél -Dakotában. Az ott kapott élmények hatására még jobban értékelem és kívánom az ilyen több napos rendezvényeket.  Nagyon szeretem ezeket a heteket, mondhatnám: szinte lételemem a táborozás, és tizenéves korom óta a táboroztatás is. Azt tapasztalom, hogy közösségformáló, hitünkben hatalmas impulzusokat adó, sőt megtérést munkáló lehetőség egy nyári egyházi tábor. Nincs tv, a számítógép is otthon marad, minden otthoni helyzettel, feladattal és konfliktus lehetőséggel. Alkalmazkodni kell egymáshoz, a napirendhez. Annyi ének, ige, áhítat hangzik el ezekben a napokban, hogy kénytelenek vagyunk mindent átgondolni, de nem is tudunk kitérni a megszólító Isten elől, mert mindig van valaki, aki figyel ránk, a vezetők és a társak is törődnek egymással.

A nyár ebben az évben a bőséges gyümölcstermést jelenti. Lehet szedni meggyet, cseresznyét, barackot, befőzni, lekvárt készíteni és a maradékot piacra vinni. Hála Istennek, hogy így van. De vajon van- e időnk ezen a nyáron újra végiggondolni, hogy mi teremjük- e a Lélek gyümölcsét? Tudjuk- e mit jelent a valódi szeretet, vagy csak a magunk módján igyekezünk, több- kevesebb sikerrel szeretni? Ámulunk Istenünk áldozatkész szeretetét, de éljük- e naponta azt a szeretetet, hiszen Ő megparancsolt, hogy gyakoroljuk abban magunkat? Evangélikus keresztyénként tudunk- e derűs reménységgel élni, olyan közösséget mutatni, amelyben helye van a humornak a vidám perceknek is, nem csak a komoly bűnbánatnak, és felelős szolgálatnak? Békességet teremtők, türelmesek vagyunk? Vagy a nyugtalanságot munkáló híreket mi is tovább adjuk? Készek vagyunk- e elfogadni Istenünk időbeosztását és csöndesen kivárni, amíg ő cselekszik, megváltozat valamit? Jézus szerint senki sem jó az egy Istenen kívül, de jóság és szívesség nélkül rideg, hideg lenne az életünk. Szükségünk van kedves szavakra és értünk a maguk javáról is lemondó emberekre: szülőkre, jó barátokra, orvosokra és tűzoltókra. Olyanokra, akik szelídek, nem ellenségeskedők, és nem mérgező a jelenlétük. Nem szent balekok, ugyanakkor lefegyverzően használják szavaikat. És vajon hogyan állunk a hűséggel? Tudunk- e teljes szívvel ragaszkodni a hitvesünkhöz és sziklaszilárdan megállni a hitünkben? Megfordul- e fejünkben valaha, hogy rosszul döntöttünk, és legszívesebben elhagynánk a társunkat, Urunkat? Mit jelent nekünk a mértékletesség? Uralkodunk- e nyelvünkön, az érzelmeinken, ösztöneinken, vágyainkon, szükségleteinken, testünkön? A Lélek gyümölcse ilyen- ugyanazt a szép gyümölcsöt más- más perspektívából figyeltük.  Tkp. ez a szeretet által munkálkodó hit bemutatása. Tudunk- e így élni, s ha most bűnbánattal gondolunk ezekre a kérdésekre, tudunk- e imádkozni, hogy a Lélek elevenítsen és szenteljen meg minket- költözzön szívünkbe és irányítsa tetteinket?  

Július első hetében a Bonyhádi Evangélikus Gimnázium Kollégiuma adott otthont az Országos Evangélikus Vaktábornak. Igen, olyan tábort is lehet szervezni, ahol nemlátók a résztvevők, sőt a vezető is. Aki a félelmét legyőzi, a fenntartásait sutba dobja, a szánalmát elfelejti és egész egyszerűen nyitott szívvel és szeretetteljes mozdulatokkal közeledik a nemlátó fiatal felnőttekhez olyan csodálatos megtapasztalásban lesz része, amit mindig is keresett. Hamar kiderül, hogy miként kell egymásra valójában figyelnünk, mit jelent a bizalom, és mennyire hálásak lehetünk mindazért, amit napi rutinból megtehetünk. Hiszen ők bizonytalanabbul közlekednek, idegen terepen vezetni kell őket, az étkezés és a tisztálkodás során is szükséges az együttműködésünk. Valóban elesettebbnek tűnnek, és életüket boldogtalanabbnak gondoljuk. De mégis van valamijük, ami nekünk nincs. A hanglejtésünkből a hangulatunkra is következtetnek, és nem lehet őket a látszat elkápráztató területére vezetni. „Az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, az Úr azt nézi, ami a szívben van”. Valahányszor együtt töltünk pár napot, rájövök, azért olyan jó együtt, mert a birtoklásról a létezésre helyeződik át a hangsúly. Nem az fontos, hogy mim van, amit mások is látnak, hanem, az a fontos, ami a szívben lakik, az a lényeges, hogy tudást és tapasztalatot szerezhetünk, megélhetjük a hitünket, és magunkból adhatunk másoknak. És erre sokszor ők sokkal jobban képesek: őszintén megnyílni, hitükről bizonyságot tenni, igazat szólni szeretetben, tiszta szívből az Úr dicséretét énekelni, vagy kedvesen érdeklődni, másokat meghallgatni. Ez a bizalom világa. Sokat lehet tanulni az élet értékeléséről, és valahogyan elszáll a panasz. Sosem hallottam, hogy valaki is Istent vádolta volna, persze az is bizonyos, hogy a hit nem alakul ki automatikusan ezzel az állapottal. Ezért ebben az évben a Lélek gyümölcse volt a reggeli és esti áhítatok alapigéje. Hogy mindannyian végig tudjuk gondolni, milyen lélek lakik bennünk, és képesek vagyunk-e Lélek szerint élni. Három teológus hallgató is vállalt igehirdetéseket, közülük egy fiatal nemlátó hölgy hatodévesként gyülekezeti szolgálatát kezdi szeptembertől.

Ha tehát nyár, akkor táborozás. S ha már tábor, akkor nem csak hittantábor, konfirmadus- és ifitábor valamit zenetábor, hanem vaktábor is. Mert ebben a közegben valahogy tapintható Istenünk jelenléte, aki lehajol hozzánk és Lelkét árassza ránk, hogy bárhova is térjünk vissza a táborozást követően, örömét lelje bennünk mindenki, s az Ő tekintete szeretettel nyugodhasson meg rajtunk.

Január 15. Jó hétig nyugodtan pihentem. Újév napja után néhány estén tuljadonosom rendszeresen olvasott belőlem. Már azt gondoltam egészen elfelejtett.

Február 2. Nagytakarítás. Letörölték rólam a port, mint a többi tárgyról, aztán újból visszatettek a régi helyemre.

Március 7. A bibliaórai kirándulásom óta az előszobában van a helyem.

Április 2. Nagy a lótás futás. Tulajdonosom magával vitt egy konferenciára, ahol egy verset keresett belőlem. Nagyon nehezen találta meg, pedig ott volt egész idő alatt.

Május 1. Az egész estét a nagymama ölében töltöttem. Itt vendégeskedik. Szemében könnyeket láttam.

Május 6. Minden estémet a nagymama ölében töltöm. Jó itt. Hol olvas, hol meg beszélget.

Május 10. A nagymama hazautazott. Mikor elbúcsúzott megsímogatott. Megint a régi helyemen vagyok.

Június 3. Beraktak egy utazótáskába a ruhák és egyéb szükséges felszerelések közé. Valószínűleg szabadságra megyünk.

Júlis 7. Még mindig a táskában vagyok.

Július 10. Mág mindig a táskában vagyok, jóllehet már mindent kivettek belőle.

Július 15. Ismét itthon, a régi helyemen. Hosszú út volt, de még mindig nem értem, miért kellett odamennem, mikor nem volt szükség rám.

Augusztus 1. A szokásos kánikula és forróság. Két újság van rajtam és egy ócska szalmakalap. Legalább ezeket levehetnék rólam.

Szeptemben 5. Nagytakarítás. Portörlés. Vissza a helyemre.

Szeptember 10. Mária néhány percre igénybe vett. Egy barátnőjének írt, akinek meghalt a fivére, és egy alkamas mondatot keresett számára.

Szeptember 30. Takarítás...

November 8. Tulajdonosom ebéd után néhány percre a kezébe vett, hogy pár verset elolvasson. Bibliaórára mentem vele.

Milyen naplót írna a te Bibliád?

Ismeritek az u.n. " elevenszülő" kaktuszt? Különös ez az elnevezés, biztosan semmi köze a biológiai fajmeghatározáshoz. Mégis jól jelzi, milyen meglepő kis növény ez. Képes a levelén gyermekeket nevelni. Sőt az apró kis sarjak már pici gyökérrel is rendelkeznek, s amikor elérkezett az idő, lepottyannak az anyanövényről, hogy új életet kezdjenek. A növény a pozsgások közé tartozik, víz és fény kell neki, hogy szépen fejlődjön.

 Sok apró növénykém van, aki szeretne ilyet, szívesen ajándékozok, csak jelezzetek vissza. Az anyukámtól kaptam a mostani ősét, sőt ez már elérte a virágkort is- de a virágzása sem szokásos: egy hatalmas nagy ernyőben hónapok óta csodaszép harangok ülnek. De ez még nem lenne érdekes- minden egyes levélhajlatban ott ül pár harang...

  A mostani képeket az interneten találtam, de ígérem, a saját növényemet is megmutatom nektek.

Jól tudom, már várjátok a lelki mondandót, párhuzamot, hiszen ismertek, szinte mindenből képes vagyok arra asszociálni, ahogyan mi az Istenünkkel való kapcsolatunkat megéljük...

 Nos ez a növény számomra az élet csodálatosságát jelképezi: mindig is lesznek körülöttünk meghökkentő teremtmények, amik rámutatnak Isten fantáziájának, teremtő szeretetének határtalanságára.

Ugyanakkor a megújulás szükségességét és feltartóztathatatlanságát is felfedezem általa. A nagy növény levelei biztonságot adnak a kis sarjaknak, de amikor elérkezik az idő, menni kell, új életet új kolóniát alapítani. A pici kis növénykék alig pár hetesek már az ő levekeiken is ott csücsülnek az ő kicsinyeik...

 A gyülekezet élete de az egyes hívő ember lelki élete is ilyen kellene legyen. A nagy növény levelei biztosan, stabilan tartják az új növénykéket, amikor azok mindannyian lepotyognak, virágba borul. A gyülekezet biztonságot ad az új tagoknak, a még járatlan, kezdő, bizonytalan hívőknek. De ha mind rátalál a maga új életére, s a megtérést szolgáló élet követi, akkor Istent dicsérő, boldog istentiszteletnek, hálaadásnak kell következnie.

Minden esetben, amikor a konfirmadusaink hitvallást tesznek az oltár előtt, akkor látjuk a sok kis növénykezdeményt a leveleinken. Aztán lepotyognak, eltávolodnak. S ekkor jöhet az istendicséret, vagy a komoly hálaadó imádság az eddigiekért és a közbenjáró a jövőért. Megszólalhat a bizalom és a reménység éneke, mert hisszük, hogy minden jó, mit Isten tesz velünk...

Sajnos nem minden növény talál jó földre, nem minden növény eresztheti be a gyökerét a táptalajba, sok elszárad, rengeteg elpuszul... De az anyanövény mégis hosszasan virágzik. Mintha azt üzenné, az ő küldetése beteljesedett, de ezzel a virágzással bennünket embereket arra bízatat, mentsük a sarjakat. Tegyünk valamit, hogy azoknak mindnek élete legyen. Engem egyértelműen a felelősségre, az frissen konfirmáltak, vagy az újonnan érekezettek felé fordít: cselekedjünk befogadó szeretettel és imádkozzunk megmaradásukért.

Ha pedig a növényke földre esett, akkor máris ott az esély! Néhány nap múltán látványos a fejlődés! Az új gyülekezeti tagok, a hit útján rövid ideje járók életében különösen is fontos, hogy Isten igéje, a gyülekezet közössége adja számukra az éltető közeget. Kell a fény s a víz rendszeresen, különben nincs megmaradás. Kell, hogy átéljék, itt a lelki otthonuk, és másoknak is fontos az ő lelki épülésük, s örülnek nekik! Lassacskán pedig megerősödve az ő szerettel teli cselekvésük, Istenben bízó hitük és imádságos életük megint új kis sarjakat jelent. Ismét újabb embereket győz meg általuk a Szentlélek. Az ő életpéldájuk, személyes bizonyságtételük mások lelki életének elindulásához segíthet.

 Megújulás- mennyi gyülekezet és közösség fáradozik ezen. Szerintem ezek a pontok fontosak: örülni az élet kezdete felett, legyen szó testi, lelki életről, örüljünk egy megkeresztelt embernek, örüljünk a konfirmadusok szüleinek, támogassuk a hittanosainkat, imádkozzunk a fúvóskörért, de becsüljük meg őseink hitét, áldozatát, bizonyságtételét is. Örvendezzünk és legyünk hálásak Istennek, hogy nekünk adta az életünket, hiszen gazdagon megajándékozottak lehetünk!  A hitben és a közösség életében elöl járók pedig támogassák, segítség mások lelki erődését, integrálják az újonnan érkezett, bizonytalan testvéreket. Imádkozzanak és éljék meg azt a szeretetet, amiben az Úr Jézus által ő maguk naponta részesülhetnek. Éljünk közösen az igével és a szentségekkel, mint fénnyel és  életető táplálékkal.  S ezen kívül nem marad több titok a szünetelen megújulásra, csak egy: a " növekedést az Isten adja."

Fiam, ha megfogadod mondásaimat, és parancsaimat magadba zárod,ha figyelmesen hallgatsz a bölcsességre, és szívből törekszel értelemre, bizony, ha bölcsességért kiáltasz, és hangosan kéred az értelmet,ha úgy keresed azt, mint az ezüstöt, és úgy kutatod, mint az elrejtett kincseket,akkor megérted, mi az Úr félelme, és rájössz, mi azistenismeret. Példabeszédek 2, 1-5

Szeretem a meséket- gyermekkoromban nagyon sok meséskönyvet kölcsönöztem és olvastam  el. Felnőttként is szeretem őket, mert olyan tartalmuk s tanításuk van, ami igazi mély emberi, népi bölcsesség . Másként értem most, amikor a gyermekeimnek olvasom fel, mint amikor gyermekként először hallottam őket. Felnőttkorom egyik kedvenc meséjét most vereses változatban szeretném közzétenni.  (John G. Saxe verse)

 Hat hindosztáni férfiú buzgón tapogatott
Egy elefántot, mert olyat még sose láthatott,
Lévén, hogy szegény, mind a hat vak hindosztáni volt.

 Az egyik tapogatja csak robosztus oldalát,
És máris mondja, vágja rá a bölcs szentenciát:
„Akár a fal, éppoly lapos az elefánt! Nahát!”

 Agyart érint a második, símát és hengerest,
és egy kissé bökőset is, hűvöset és hegyest.
„Lándzsaszerű az elefánt”, állítja egyenest.

 A harmadiknak a keze, ahogy nyúlkál haránt,
Egy tekergő tömlőhöz ér; merészen beleránt.
„Értem!”, kiáltja fennen ő, „Kígyó az elefánt!”

 A negyedik egy térd körül motoz. Keze mohó.
„Csodálatos formája van”, lelkendezik, „Hohó!
Fatörzsszerű az elefánt, ez már nyilvánvaló!”

 Az ötödik véletlenül fület fog, melyhez ő
vakon is jól ért. Válasza az itt következő:
„Az elefánt vékony, s lebeg, akár a legyező.”

 A hatodik egy ideig a semmibe kapkodott,
Aztán egy csápoló farkat a markába ragadott.
„Kötélforma az elefánt”, imígy nyilatkozott.

 A hindosztáni, mind a hat bőszen vitatkozott;
Amit tapasztalt, ahhoz mind vadul ragaszkodott.
S lám, mindnek volt igaza is, s mind is csalatkozott.

 TANULSÁG

 Ha egyik teológus a másikkal disputál,
Egyik sem érti, hogy amaz miről is prédikál.
Nem látott elefántot, így értetlenül bírál! 

Miért is jutott eszembe ez a mese és kiváló csattanója? Először is, mert ma az egyházi esztendő ünnepi félévének utolsó ünnepe van. Nem is tudják sokan, úgy véli, Pünkösddel befejeződik az ünnepi időszak, sőt sokan már ezt sem tartják számon. De Szentháromság ünnepe? Mi az, hogy Szentháromság, hogyan lehet az egy Isten három? Érezzük, hogy Isten titokzatos, de valahogy azt is tapasztaljuk, hogy szavaink is elégetelenek, hogy megfelelően fogalmazzanak vele kapcsolatosan. Bárki is mond valami nagyon meggyőzőnek hangzót, vagy olyat, ami szinte megingathatatlannak tűnik, minidig hiányérzetünk van, és nem tudunk azzal teljesen azonosulni- nekem Isten mást jelent, szerintem Ő  nem ilyen, mondhatjuk.  Úgy vélem, minden ember úgy van Isten személyét tekintve, mint ezek a versbeli hindosztániak: mindenki a maga ismerete, neveltetése, olvasmánya és személyes élménye alapján fogalmaz meg valamit Istenről - de nem szabad elfeledni, az mind- mind csak egy perspektíva, a teljes egészét nem érthetjük meg Urunknak.  Amikor evangélikus tanításunk szerint beszélünk a Szentháromságról, akkor három oldalról közelítünk Isten lényegéhez. Talán így többet és teljesebbet mondhatunk róla.

 A keresztelőre érkezett családban több felekezetű keresztény családtagok vannak- evangélikus, református, görög- keleti… Mindenki a maga szemszögéből közelít Istenhez.  Mindegyik közösségben más- más hangsúlyok vannak, de az igaz, hogy mindnek fontos a Szentháromság egy Isten, a Biblia, mint Isten kijelentése, a keresztség, mint szentség. Az alappillérek egyek. Mint a mesékben. Gondoljuk csak végig: a mese eleje szép, idillikus, kedves, aztán jön egy negatív fordulat. A legkisebb a legnagyobb szerencsétlenséget kell átélje, de szeretete és jósága megjutalmazásra kerül. A rossz elnyeri méltó büntetését és a végén mégiscsak az igazság diadalmaskodik. A mesék szövése, szereplőt mások, de a gyermekek tudják, hogy bármit is kellejen kiállni, akármekkora próbák és képtelenségek jönnek, a végére minden a helyére kerül. Ezért is beszélhetünk meseterápiáról, ezért is kell, hogy a gyereknek sokat meséljük. És ezért is kell, hogy ebben a családban mindenki bártan meséljen személyes Isten élményeiről, családi hagyományokról, a hittapasztalatokról, olyanokról, akik Istenben bízó emberek voltak.   Amikor egy család ideáll az oltár elé, akkor azzal azt is kifejezi: nekem fontos a kereszténység lényege. Ha sokat nem is tudunk Isten dolgairól az egyház életéről vagy más- más szokásokban nevelkedtünk, de a lényeg, hogy az allappillérek tartanak meg bennünket.  A Biblia történetire támaszkodunk, amikben felfedezzük magunkat, amikkel talán olykor vitatkozunk, de gyógyító történetei az életünknek: megbocsátásról és szeretet hatalmáról, a jóság és szent élet értelméről, a felelősség és szabálytudat fontosságáról.   A Biblia az Atya, a Fiú Szentlélek Istenről tanít, akinek az élet ajándékát, a világot, a nekünk otthont adó, bennünket tápláló természetet, a családunkat, gyermekeinket és a legkisebbet - Misikét- is köszönhetjük. Jézusra nézünk, akinek olyan fontosan vagyunk, hogy kész volt még az életét is odaáldozni értünk, akinek megmagyarázhatatlan a hatalma és hatalmas szeretete. És a lélek, aki képessé tesz bennünket is a hitre, a reménységre a szeretetre, igaz érzésekre és a jó cselekvésére.

 Mi lehet ezek után az útravaló felnőtteknek és a keresztségben részesülő gyermek számára? Mondjátok el: „nem a felnőttek eseménye a keresztelő, nem csak a családi összetartozás miatt rendeztük meg.  Azért ünnepeltünk, mert te számunkra az isten ajándéka vagy”.

 Isten szeretetét és jóságát, vagy oltalmát és megbocsátását mindenki másként éli meg, de mégis merjétek neki elmondani, és tanítsátok arra, hogy ő maga is keresse a Biblia szavain keresztül, jobban, mint az ezüstöt, mint a rejtett kincseket.  Úgy neveljétek, hogy rájöjjön: az emberiség gyógyító történetei többek a meséknél, igazi gyógyító éltető történetek- és azok lehetnek az ő számára is. Közben pedig hadd vehesse komolyan azokat a bátorításokat Istentől: keresd és kérd az értelmet akkor Isten titkára te magad is rálelsz.  

Fiam, ha megfogadod mondásaimat, és parancsaimat magadba zárod,ha figyelmesen hallgatsz a bölcsességre, és szívből törekszel értelemre, bizony, ha bölcsességért kiáltasz, és hangosan kéred az értelmet,ha úgy keresed azt, mint az ezüstöt, és úgy kutatod, mint az elrejtett kincseket,akkor megérted, mi az Úr félelme, és rájössz, mi az istenismeret.  Példabeszédek 2, 1-5