Az új év kezdetén érdemes elolvasni. Ezt az igehirdetést mondtam el az Országos Evangélikus Tanévnyitó Konferencián Aszódon.

Filippi 2,1Ha tehát van vigasztalás Krisztusban, ha van szeretetből fakadó figyelmeztetés, ha van közösség a Lélekben, ha van irgalom és könyörület, 2akkor tegyétek teljessé örömömet azzal, hogy ugyanazt akarjátok: ugyanaz a szeretet legyen bennetek, egyet akarva ugyanarra törekedjetek. 3Semmit ne tegyetek önzésből, se hiú dicsőségvágyból, hanem alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál;4és senki se a maga hasznát nézze, hanem mindenki a másokét is. 5Az az indulat legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban is megvolt.

Szeretett Testvérek az Úr Jézus Krisztusban!  Tudjátok- e mi a közös pont Gianmarco Tamberi és Mutaz Essa Barshim, a Brownlee fivérek, Örkény István és Gottschick Erzsébet élettörténetében? Előfordulhat, hogy ebből a felsorolásból csak egy nevet ismertek, ezért lehet, hogy nem is olyan egyszerű ez a kezdés, a válaszadás. A nevezettek életében kitüntetett helyen állt az empátia, a szolidaritás. Az olasz és a katari magasugrók megegyeztek, hogy nem folytatják tovább a versenyt így együtt álltak fel a dobogó legfelső fokára a tokiói olimpián. A triatlonos világversenyen induló testvérek közül Alister a célba lökte a végkimerülés szélére jutott Jonatant. Örkény önéletrajzi írásában vall arról, hogy számára a szolidaritás a legfőbb emberi erény, hiszen öt vagy hat hetet feküdt a tífusz miatt félájultan, eszméletvesztetten három héten át, miközben egy társa táplálta, gondozta, s az ő jóvoltából maradt életben. Erzsikét 17 évesen vagonírozták be, háborút közelről sosem látott lányként, hogy háborús bűnösként a Szovjetunióban szénbányában dolgozzon, s a malenkij robot idején kettő helyett lapátolva töltötte a csillét, hogy egy fizikai munkához nem szokott másik lány is megkaphassa a nap végén étel fejadagját. 

Fiatal emberekről szóltam, életveszélyes helyzetekben lévőkről, olyanokról, akiknek az esetében természetesnek tartanánk, hogy csak magukra nézzenek, arra fókuszáljanak, ami az ő megmenekülésüket, győzelmüket szolgálja. Életük nagy esélyével vagy akár egyetlen túlélési esélyével szembesültek, és mit tettek? Nem arra összpontosítottak, nekik mi a jó, nem arra, hogy elsők legyenek, győzzenek, őket ünnepeljék, még az életösztön sem írta felül a szív irgalmát. Nem vitte őket rá a Lélek, hogy másként cselekedjenek…

Az idézett filippi levélbeli részletet lehet így is érteni: ha jelent nektek bármit is mindaz, amit Krisztusból kaphattok, éljetek ti magatok is úgy, ahogyan Ő élt. Ennek csak egy kis szelete a kapott rövid versünk: Senki se a maga hasznát nézze, hanem mindenki a másét is.

Ne a magad javát, hasznát, érdekét nézd!  Igen, ezekben a fordítási variánsokban olvasható ez az ige. Ha szó szerint olvasnánk az eredeti görög szöveget, akkor az így szólna: Senki ne a sajátját nézze, hanem mindenki másét is. Luther német fordítása is pontosan ezt adja vissza. Saját mijét? Bármilyen tetszőleges szót be lehet ide illeszteni: idejét, kényelmét, ambícióját… Ne csupán a saját dolgaiddal, személyeddel vagy érdemeddel törődj, hanem a másik ember előmenetelével is! Nem is találhatna ez az ige értőbb fülekre jobb helyen, mint ebben a keresztyén pedagógus körben!

Egy fogyatékkal élő fiatalember mondta, milyen bántó számára, hogy őt látva az emberek elkapják a tekintetüket, nem veszik fel vele a szemkontaktust. Mert ebből a figyelemből valaminek következnie kellene, egy jól eső kérdésnek, egy kedves szónak, esetleg egy apró, hétköznapi segítő cselekedetnek. Megalázó, amikor az emberek tudatosan elirányítják róla a tekintetüket és csak önmagukat akarják látni. Mennyivel egyszerűbb azt mondani: nem láttam, nem vettem észre, mint őszintén bevallani: igen ott voltam, elém hozta őt az Isten, hogy meglássam és kimozduljak, cselekedjek, de tehetetlennek bizonyultam.

Jézus nem kapta el a tekintetét, amikor elé vitték a habzó szájú holdkórost, a deformált végtagokkal élő gutaütöttet, a tébolyult tekintetű megszállottat, vagy amikor találkozott az iszonyatot kiváltó leprásokkal, nem tért ki a naini gyászmenet elől, és ottmaradt, amikor egy házasságtörő nő megkövezésére készültek. Minden alkalommal irgalommal nézett és ebből következően irgalmasan cselekedett. Látta mindegyikük összetört, fájdalmakkal és bűnökkel terhelt életét, de lelki szemei előtt már látta a megkegyelmezett, megújult sorsokat is. Látta őket úgy, amivé általa lesznek.

Hiszem, hogy nekünk is vannak személyes megéléseink azzal kapcsolatban, hogyan bocsátott meg, milyen bajból mentett ki, hányszor törölte le a könnyünket Jézus.  Mindannyiunknak sokat jelentnek az általa kapható lelki ajándékok, a testvéri közösség és bizonyára merünk is együtt imádkozni, ítélkezésmentes nézésért, szemléletváltozásért, látásjavításért.

Ha valaki rátarti vagy arrogáns lehetett volna, az Jézus, de Ő mérhetetlen alázat és szelídség. Ő sosem arra nézett, ki Ő, mi járna neki, hogyan kellene tiszteljék, ő sosem apellált a maga kényelmére, isteni mivoltára, hanem elveszett gyermekeire tekintett szánalommal és mentő szeretettel. S nem csupán az egyén sorsát viselte a szívén, hanem a közösség szükségét, esendőségét is észlelte. Megszánta őket, mert olyanok voltak, mint a juhok pásztor nélkül. Nézzetek úgy, ahogyan Ő tudott! Nézzetek Jézus szemével!

Milyen sokszor hallunk arról, hogy törekedni kell a nyer- nyer helyzetekre. Elhangzott milyen fontos legyenek együttműködések, amiben megéljük ha valami kölcsönösen előnyös, ha közösek sikerek, amikor sikerül a mindenki számára éltető szimbiózis. Van benne igazság, de a keresztény életben nem ez a domináns, a tanítványok útja a krisztusi létforma, ami alázat és áldozat.

Mert ugyan vajon mi haszna volt Jézusnak az előbb említett csodákból és gyógyításokból? Milyen nyereségre számíthatott? Mi emberek mit adhatunk Őneki? Éppen emiatt folytatódik igénk a Krisztus-himnusszal. Az általam említett neveket alig- alig tudta bárki is élettörténekhez társítani, de az Úr Jézus Krisztust ismerjük, s az ő szelíd szemét éreztük már magunkon megpihenni, ahogyan az is nyilvánvaló, hogy az ő kereszten hozott áldozatából és gyalázatából következik a mi nyereségünk és életünk. 

Ne a sajátodat nézd… ez egy veszélyes kérés, mert hamar félreértjük, felszólítás nélkül is elkalandozik a tekintetünk és könnyen megfeledkezünk arról, mit látunk a tükörben. Urunk nem azt akarja, hogy más dolgába avatkozók legyünk. Először csak látni hív. Ez nem harsány cselekedet, hanem odafordulásra és összpontosításra késztet. Ha van, aki nem akar találkozni, közösségben lenni, menj el, látogasd meg. Nyisd rá az ajtót és nézz rá és szenteld neki a figyelmedet!  „Menj el, nézd meg, hogy vannak a testvéreid” - szólítja fel Jákób Józsefet. Indulj, nézd meg, mi a helyzet velük. Ne csak magaddal foglalkozz! Ne csak a sajátodat, a magad javát, életét, üdvösségét nézd, hanem azokéit is, akik rád vannak bízva. S ha közel kerülsz hozzájuk, látni fogod őket olyannak, amilyenek valójában. Eléd kerülnek a hiányok és vágyak, a betegségek és örömök, minden, amit hordoznak. Végre nem magadon lesz a fókusz.

Mennyi figyelemzavaros, koncentrálni képtelen tanítványunk van, bosszankodunk szülők és kollégák miatt is, akik felületesen tájékozódnak és aztán a végén a problémák hozzánk érkeznek meg… Keserű tapasztalat, amikor elvész a lényeg. De olykor ránk is jellemző, hogy nem látjuk meg. Esetünkben nem szervi vagy egyéb okok állnak fenn, de ezer felé fut a figyelmünk, nincs elmélyülés, sokszor kevéssé leljük az örömünket abban, ami a szemünk elé tárul.

Volt egy kedves barátnőm, de sajnos elment már évekkel ezelőtt. Gyengénlátóként mégis lényeglátó volt, s ez minden beszélgetésünkkor beigazolódott. Sokan szerették, mert nem csak ránk tudott koncentrálni, velünk kapcsolatosan minden részletet megfigyelni, de Jézus szavait is mélységében volt képes vizsgálni. Ő, aki csak belém karolva tudott biztonságosan sétálni, világított nekünk, mutatta az utat azzal, hogy nem a maga megfogyatkozott egészségével foglalkozott, nagyítóval olvasta értünk is az Írást, hogy tudja szólni tisztán, amikor nekünk van vigasztalásra, a Lélek erejére szükségünk. Mégis mi lenne akkor, ha az igére nem csak a magunk lelki jóléte és épülése miatt figyelnénk, ha nem csak magukért olvasnánk, hanem másokért is? Ha többet lennénk csendben nem csak magunkért, hanem a ránk bízottakért?

Luther azt mondja, hogy tanuljuk meg a Római levelet. Én nem kérek tőletek ilyen nagyot. Ha valakinek van szabad szellemi kapacitása, tanulja meg a Filippi levelet, nem sok, csak 4 fejezet. De ha ez most a sok teendő és kihívás miatt megy az sem baj, tanuljátok meg a Krisztus himnuszt, csak pár vers, mindjárt jobban tisztábban fogjuk tőle látni a világot és benne mindenkit, beleértve önmagunkat is. Nem tudni, hogy Gianmarco Tamberi és Mutaz Essa Barshim, Alister Brownlee, Örkény István megmentője vagy Gottschick Erzsike valaha is kapott- e ilyen házi feladatot. Az azonban bizonyos, hogy már fiatalon megéreztek és megértettek valamit Jézus Krisztus titkából- remélem, hogy a tanáraik, lelkészeik jóvoltából-, mert tudtak az Ő szemével látni és a kellő pillanatban áldozatosan cselekedni. A teremtett világban léteztek pont úgy, ahogyan az igében van: nem a maguk hasznát keresve, hanem a másét is.

Urunk add nekünk önmagadat, hogy a Te szemeddel láthassunk! Ámen

Elhangzott az Országos Presbitériumi ülésén, 2025. november 13-án.

Lk 9, 1Miután / Jézus/ összehívta a tizenkettőt, erőt és hatalmat adott nekik minden ördög felett, és a betegségek gyógyítására. 2Aztán elküldte őket, hogy hirdessék az Isten országát, és gyógyítsanak. 3Ezt mondta nekik: „Semmit ne vigyetek az útra, se botot, se tarisznyát, se kenyeret, se pénzt, két-két alsóruhátok se legyen. 4Amikor betértek egy házba, ott maradjatok, és onnan induljatok tovább. 5Ha valahol nem fogadnak be titeket, amikor kimentek abból a városból, verjétek le még a port is lábatokról, bizonyítékul ellenük.” 6Útra keltek tehát, és jártak faluról falura, hirdették az evangéliumot, és gyógyítottak mindenütt.

Minél érettebbek vagyunk, annál kevesebb illúziónk van, annál tisztábban látunk, persze nem feltétlenül a szemünkkel, hanem a lélekkel és ismerettel, ahogy ez náluk evangélikusoknál szokás. A tanítványi küldetés mibenlétének megítélésével is ez a helyzet.

A tanítványi létforma nem diadalmenet. A szó klasszikus értelmében véve biztosan nem. Akik Jézus lába nyomába léptek minden irányból présben, sőt satuban vannak. Először is a Mester maga is úgy indítja őket útra, hogy a rideg valóság már akkor arcon csapja őket, mivel úgy küldi ki őket, mint bárányokat a farkasok közé, aztán megtiltja nekik, hogy erszényt, tarisznyát vagy sarut vigyenek magukkal. Gyors mozgásra alkalmas felszereléssel kell közlekedniük, és legyen szó bármilyen vendéglátóról, ott kell maradniuk náluk, ha már készségesen kinyitották számukra otthonuk ajtaját. De semmi garancia nincs arra, hogy az ő áldást mondó jóindulatuk, Isten országa közel jöttéről szóló szavaik nyitott fülekre és szívekre is fognak találni. Fel kell készüljenek arra, hogy ennek az ellenkezőjével találkoznak, és akkor le kell verniük lábukról a port, hogy az emlékeztesse felebarátaikat az ézsaiási szóra: Mily szép, ha feltűnik a hegyeken az örömhírt hozó lába!

Bár az elhívásunk és kiküldésünk idején sem szerepelt a diadal szó a feladatkiosztás dokumentumában, valamiért mi mégis győztes hősök szeretnénk lenni, akik learatják a babérokat. Ott állni a magaslaton, fent, büszkén, csillogó szemmel a lenyűgöző eredmények tudatában. Vágyunk, hogy a teologia gloriae emberei lehessünk. Hiszen szeretünk győzni a legegyszerűbb disputában, a felekezetek küzdelmének minden versenyszámában vagy amikor kivágjuk magunkat a statisztikák erdejéből.  

A tekintetünk hitélet területén is a győzelem észlelésére van kiélesítve. Csak az irigylésre méltó testvéreink sorsát szeretjük látni a Zsidókhoz írt levél 11. fejezetéből, akik „hit által országokat győztek le, igazságot szolgáltattak, ígéreteket nyertek el, oroszlánok száját tömték be, tűz erejét oltották ki, kard élétől menekültek meg, betegségből épültek fel”  és folytathatnánk, és csak néha jutnak eszünkbe azok „ akiket megkínoztak, megszégyenítések és megkorbácsolások próbáját állták ki, sőt még bilincseket és börtönt is. Megkövezték, megégették, szétfűrészelték, kardélre hányták őket; juhok és kecskék bőrében bujdostak, nélkülözve, nyomorogva, gyötrődve, sínylődve azok, akikre nem volt méltó a világ.”  Husz János és a gályarab prédikátorok, Bonhoeeffer, Ordass Lajos vagy Richard Wurmbrand, aki a föld alatt 9 méter mélyen lévő magánzárkában az őrület és az Istenbe vetett bizalom határán próbált túlélni, önmagának prédikálva. Ez a tanítványi sors sajátja.

Ugyanakkor a tanítványi lét mégis diadalmenet. Igen, de olyan síkon, amelynek a meglátása is egyedül a tanítványok, a Szentlélekkel megajándékozottak kiváltsága. Mi nem gondolhatjuk, hogy az evilági sikerkritériumoknak való megfelelésünk jelenti majd a győztes tanítványi szolgálatot. A Jézustól kapott hatalom a sötét, testet- lelket pusztító hatalmak elleni küzdelemhez kell.  Az evangélium fényének gyógyító erejére a lélek bajai szűnnek, a hirdetett ige új teremtménnyé teszi azokat, akik befogadják. Urunk bűnbocsátó hatalma révén ember és Isten eredetileg eltervezett szeretetkapcsolata helyreáll. Szűnnek a félelmek, és bár minden megrendül körülöttünk, mégis bátran nézünk szembe ősellenségünkkel a halállal is, mert Krisztus Urunk az Ő feltámadása által diadalt vett azon.

Lk 10,20 szerint amikor a 72 tanítvány lelkendezve visszaérkezett és jelentést tett az Úr Jézusnak, beszámolva mindarról, amit teljesítettek, a Mester szelíd nyugalommal csak ennyit mondott: ne annak örüljetek, hogy a lelkek engedelmeskednek nektek, hanem hogy a nevetek fel van írva a mennyben. Még a lelki munka áldásait látó ujjongást is kikapcsolja Jézust, nem lehetnek diadalittasak: a szemüket, önmagára, a kegyelem Urára emeli.

Szóval ne legyenek illúzióink. Az ecclesia triumphans egy másik dimenzió valósága. Viszont legyen mély bizalmunk a küldőnkben, az Úr Jézus Krisztusban, és mondjuk, sóhajtsuk együtt a ma reggel olvasott páli igét ( 1 Kor 15,57) Hála legyen Istennek, aki diadalt adja nekünk, a mi Urunk Jézus Krisztus által. Ámen

Mielőtt az alábbi sorokra térnénk, olvassuk el újra 1 Mózes 4-ből Kain és Ábel történetét! 

https://abibliamindenkie.hu/uj/GEN/4

Milyen világ vár a gyermekeinkre? Nem is olyan régen egy édesapával beszélgettem. Fiai vannak, így a saját fiatalsága elevenedik meg bennük. Jól emlékszik, hány évesen mehetett először bulizni a barátaival, mikor maradhatott ki éjfélig, milyen jellegű programokat preferált fiatalon. Nosztalgiázva mesélt arról, hogyan töltötték a hétvégéiket,  milyen komoly figyelmet tanúsítottak a tanáraik és a szórakozó hely munkatársai is az akkori tizenévesek irányában. Tizenhat éves kor alatt bizony mindenkinek kívül volt a helye, nem úgy, mint mostanában amikor 12- 13 éves suhancok válaszra sem méltatják az érdeklődő felnőtteket és éjszakai életet élnek a ligetben. Ez a szülő úgy érzi, talán nem kell annyira tartania a gyermekei tinédzserkorától, mint a lányos apukáknak, de tisztában van azzal: nem tudhatjuk, milyen világ vár a gyermekeinkre. Az előjelek nem biztatók.

Márai Sándor a Judit és az utóhang című művében így fogalmazott: Olyan világ jön, amikor mindenki gyanús, aki szép. És aki tehetséges. És akinek jelleme van... A szépség inzultus lesz. A tehetség provokáció. És a jellem merénylet!... Mert most ők jönnek... A rútak. A tehetségtelenek. A jellemtelenek. És leöntik vitriollal a szépet. Bemázolják szurokkal és rágalommal a tehetséget. Szíven döfik azt, akinek jelleme van. Ezeket a nagyon sötét és fájdalmas jövőképről szóló sorokat 1980-ban jelentette meg. Az író mindvégig küzdött azzal, ami kibontakozott a szeme előtt, hiszen 1900-1989 között élve szinte egy teljes évszázadnyit tapasztalt, megélte a világtörténelem legádázabb, legembertelenebb fordulatait is, és harcolt ártó eszmeiségekkel, ha csak papírra vetett gondolatai segítségével is.

A múlt héten két megrendítő eset történt az USA-ban: egy fiatal nőt, egy ukrán menekült lányt megöltek egy vonaton és kb. kétszáz méterről  lelőttek egy 31-éves kétgyermekes édesapát, miközben ő egy nyílt vitanapot tartott. Két rettentő eset, amely mellett nem mehetünk el szó nélkül, de természetesen a többi vérontás mellett sem, amely jobb is, ha nem jön velünk szembe a közösségi médiából, mert borzasztóan nyomasztó. Szörnyű, hogy ember emberre támad… Milyen világ vár a gyermekeinkre? Ha csak abból indulunk ki, ami a múlt héten, az elmúlt években és évszázadban körülvett bennünket, - vagy ahogyan a Szentírás első lapjain olvasva az erőszakosság elterjedt a földön- , akkor azt mondanánk: rettentő és pusztulást hozó, félelmekkel és gonoszsággal terhelt. Egyébként feltehette volna ezt a kérdést Ádám és Éva is, hiszen rajtuk egészen sok múlt (ahogyan rajtunk is). Hiszen a Szentírás az ő felelősségüknek mondja a bűn megérkezését a világba.

Tehát milyen világot is hagyunk hátra a gyermekeinknek? Olyat, amilyet mi megengedünk, amilyennek a hangulatát mi erősítjük, amilyet mi építünk, gondozunk. Ezt a világot ui. a gyermekeinknek nem nulláról kell létrehozniuk, kapott, hozott anyaggal fognak dolgozni, azt viszik tovább, amit mi adunk át nekik.

Istenre hallgatás, az Úr szavának komolyan vétele, alázat, engedelmesség, Isten közelségét kereső vágyódás, a szeretet parancsának eleget tevő magatartás, imádság és imádás. Ez mind hiányzott Ádám és Éva életéből. Pont az ellenkezőjét tették, és az ő istentelenségük csak fokozódott, és mire elérünk az 1 Móz 11-hez, a világ egy romhalmaz, nem csak a bábeli torony omlott le, de azzal minden illúzió is összetört, ami az emberi nemmel szemben még egyáltalán táplálható lett volna. Magunkat se ámítsuk: ha hiányokat tapasztalunk a gyermekeink, unokáink viselkedésében, az azért van, mert az utánunk jövő nemzedékben felerősödik mindaz, amit a felmenők éltek. De felerősödhetne a jó is!

Mit mond Kainnak az Úr? A bűn az ajtó előtt leselkedik és rád vágyódik, de te uralkodhatsz rajta! Lehetne másként és lehet is másként! Milyen világ jön? Olyan, amilyenért mi küzdünk, teszünk, amilyet mi formálunk. A szülők felelőssége elvitathatatlan, a keresztyén ember felelőssége hatalmas. Nem másra kell mutogatni, hiszen ez is óriási és tipikus hiba, ahogyan a bűneset során Ádám Évára mutogatott, hogy ő adta neki az almát, Éva a kígyóra mutogatott, hogy az szedte rá. Saját magunkat kell kérdezni! Mi az, amit látnak, hallanak tőlem a gyermekeim, a szeretteim a családban? Harmonikus, erőszakmentes világot szeretnék, de én kicsiben mit teszek azért, hogy a szeretet kultúrája terjedjen? Odaállok- e naponta a szeretet forrásához meríteni, felüdülni abból, éltetőt magamhoz venni? Azt szeretném, ha szentebb és tisztább lenne a világ? Odamegyek-e én magam is a bűnöket elhordozó, megbocsátó Krisztushoz, hogy tisztuljon a szívem, tehermentesebb, irgalmas tekintetű, könnyedebb lelkű tudjak lenni? A bűn itt áll az ajtó előtt, leselkedik és rád vágyódik: ilyen a természete és aztán, ha valakire ráakaszkodik, beszennyezi, megmérgezi, de általa pusztulást hoz, vérontást, őt magát is megöli. Szeretnénk áldott, békés világot? Akkor vágyódjunk Isten újjáteremtett, bűn nélküli világára, az örök életre! Tegyünk azért, hogy Isten országának örömhíre minél többek életét megváltoztassa! Szolgáljuk engedelmesen Istent, hogy a mi önátadásunk mások számára is példa legyen.

Most álljon itt két fontos pozitív üzenet is az Egyesült Államokból. Az egyik a nemzeti büszkeség és a másik a vallásgyakorlás intenzitása. A nemzeti jelképek és a nemzeti identitás tudat nagyon erős náluk. Ha valaki odautazik, ez bizony magával ragadó és igen hamar megtapasztalható: mindent átitató a hazaszeretet. A másikat így fogalmaznám: divat hívőnek lenni. Azt gondolom, jól értjük. A divat az, amit az ember mindenképpen követni akar, mert annak nagy támogatottsága van minden téren. A divat az, amiből nagyon sokan nem szeretnének kimaradni, lemaradni. Nézzük csak a hozott példa pozitív üzentét: a divat valami jó és másokat is inspiráló és abból mindenki részesedni akar.

Nálunk mi a divat? A sírva vigad a magyar? A panaszkultúra? A kommentelés? Nem csak a közösségi média megérkezése óta kritizálunk állandóan. Egyszer egy hosszú, több előadásból álló konferencián ültem, ahol valaki a hátam mögött folyamatosan mondta a magáét: " Ennek az előadónak milyen szép orgánuma van! Ez mennyire halkan beszél! Jaj, már megint sokat ö-zik…" Mi a divat nálunk? Például az aggodalmaskodás, a beszólogatás, a kritizálás. Mi a mean stream, ami bennünket is sodor, magával visz? Bármi is legyen az, az alakítja a mi mikrokörnyezetünket, városunkat, országunkat és világunkat, aminek engedünk. S ha az ajtó előtt ólálkodó bűnt beengedjük, akkor az teszi majd a dolgát. Embergyilkos az kezdettől fogva- írta János apostol. Ha pedig az Élet Istene, élet igéje, az Úr Jézus Krisztus, az út az igazság és az élet, akkor Ő fog cselekedni bennünk és közöttünk.

Milyen világ vár a gyermekeinkre? Istenünk akarata szerint el nem múló, örök élet, tökéletesen tiszta, szent ország, hiszen Ő új eget és új földet teremt. Ez vár, ez készen van, oda tarthatunk. No de milyen földi világ marad utánunk? Nyilván kísértésekkel teli, sokszor a meghidegülő szeretet miatt szenvedő, ártó indulatokkal is terhes. Ennek ellenére hitünk szerint mégis olyan, amelyben már elkezdődött az eljövendő, mert eljött hozzánk az Isten Fia, teljes engedelmességgel, önmaga odaáldozásával és megtörte ennek a pusztító hatalomnak az erejét. Így hát olyan világra is számíthatnak a gyermekeink, amelyben megláthatóvá válik és kirajzolódik az Isten életet támasztó jó akarata, ahogyan imádkozzuk: jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, miképpen a mennyben úgy a földön is. A kiteljesedés nem itt lesz, de már itt rátalálhatunk és meghozhatjuk a döntést mellette. Választhatjuk a halál helyett az Életet és ha mi megtettük, akkor nyugodt szívvel gondolkodhatunk arról, hogy milyen világot adunk tovább gyermekeinknek.

Pünkösdi- konfirmációi igehirdetés

az Apostolok cselekedetei 2, 1-13 alapján 

1Amikor pedig eljött a pünkösd napja, és mindnyájan együtt voltak ugyanazon a helyen, 2hirtelen hatalmas szélrohamhoz hasonló zúgás támadt az égből, amely betöltötte az egész házat, ahol ültek. 3Majd valami lángnyelvek jelentek meg előttük, amelyek szétoszlottak, és leszálltak mindegyikükre. 4Mindnyájan megteltek Szentlélekkel, és különféle nyelveken kezdtek beszélni; úgy, ahogyan a Lélek adta nekik, hogy szóljanak. 5Sok kegyes zsidó férfi tartózkodott akkor Jeruzsálemben azok közül, akik a föld minden nemzete között éltek. 6Amikor a zúgás támadt, összefutott ez a sokaság, és nagy zavar keletkezett, mert mindenki a maga nyelvén hallotta őket beszélni. 7Megdöbbentek, és csodálkozva mondták: „Íme, akik beszélnek, nem valamennyien Galileából valók-e? 8Akkor hogyan hallhatja őket mindegyikünk a maga anyanyelvén: 9pártusok, médek és elámiták, és akik Mezopotámiában laknak, vagy Júdeában és Kappadóciában, Pontuszban és Ázsiában, 10Frígiában és Pamfíliában, Egyiptomban és Líbia vidékén, amely Ciréné mellett van, és a római jövevények, 11zsidók és prozeliták, krétaiak és arabok: halljuk, amint a mi nyelvünkön beszélnek az Isten felséges dolgairól.” 12Álmélkodtak mindnyájan, és nagy zavarban kérdezgették egymástól: „Mi akar ez lenni?” 13Mások azonban gúnyolódva mondták: „Édes bortól részegedtek meg.”                                                           

Szeretett Testvérek az Úr Jézus Krisztusban!

Mindenki. Ez a címe egy kiváló magyar kisfilmnek, amely egy iskolai kórusról szól, ahová úgy tűnik, szívesen fogadják a jelentkezőket, hiszen még az újonnan beiratkozott kislányt is felveszik. De hamarosan kiderül, hogy mégsem énekelhet mindenki. Egyesek kimaradnak a közös dalolásból, s bár testileg jelen vannak, nem lehet hangjuk, nem vehetnek részt a közös műben. Csak tátognak, mert a tanárnéni szerint jobb így, hiszen ők nem elég jók és nyilván ők sem akarhatják, hogy elrontsák az összhatást. A gyerekek egymással beszélgetve hamar rájönnek, mi történik velük, s megállapítják az igazságtalanságot. Megértik, hogy ez tarthatatlan, nem mehet így tovább. A következő alkalom már a verseny napja, de hiába vezényel nekik a karvezető, még a dühe sem ijeszti meg a gyerekeket: a színpadon állva egyikük sem nyitja ki a száját. Összefognak, s egy akarattal szembeszállnak a rosszal, majd magukra maradva, de egymásba kapaszkodva, együtt énekelnek, tiszta szívvel, felhőtlen örömmel. Mindenki győztes, mindannyiuk arca ragyog, boldogok. Csak úgy száll az ének, mint szélben a sárga bodzavirágpor…        

Kedves Konfirmandusok! Ez a kisfilm fiatalokról, hozzátok hasonló gyerekekről szól, nagyon illik a ti ünnepetekhez, mert a pünkösdi történet végkicsengése és örömhíre is nagyban hasonlít az Oscar díjas alkotás mondanivalójához. Ráadásul ennek a bibliai szakasznak is könnyen adhatnánk a Mindenki címet.

Mindenki várakozik. A tanítványok összegyűltek egy házban Jeruzsálemben, nem voltak egyformák, más volt a családi hátterük, az érdeklődési körük és a temperamentumuk is, egyik nagyhangú halász a másik csendes hivatalnok, de a kapcsolat egyértelmű volt közöttük: mindannyiukat Jézus hívta el követésére. S bár már több mint egy hete nem látták a Mestert, kitartóan várakoztak. Érezték a szívükben az űrt, a félelmet, s abban reménykedtek, hogy megvalósul, amit Jézus már a búcsúbeszédei során kijelentett nekik, miszerint eljön a Vigasztaló, Pártfogó, elküldi nekik a Szentlelket, aki majd segítségükre lesz a legnehezebb időkben is, bölccsé teszi őket, eszükbe juttat mindent.

Ne felejtsétek el, ti is azért ülhettek ma mind a tízen itt, mert maga a Szent hívott titeket! Nem én mentem csak utánatok, nem is csupán a szüleitek, nagyszüleitek küldtek, vagy a barátotok és a testvéretek hozott, hisszük, hogy az Úr Jézus tette. Ő hívott bennünket is, és mi pontosan olyanok vagyunk, mint az első tanítványi kör húsvét után: várakozó állásponton vagyunk, hiányzik belőlünk a lendület, a tettre kész hit. Vannak ismereteink, személyes sejtelmeink, gyermeki vagy felnőtt hitünk azonban töredékes, és sokszor fogalmunk sincs, hogyan kell Jézust követni. Hiányzik az igazi bátor kiállás, még a legkisebb mozdulás is. Csak ülünk és  várunk. 

Sok évvel ezelőtt részt vettem egy nagy egyházi találkozón Stuttgartban, Gottlieb Daimler Stadionban, amely 60 ezer főt tud befogadni. Biztosan voltunk annyian, mert sokan csak a küzdőtéren kaptak helyet. A záró istentisztelet során megkért bennünket a lelkész, hogy most álljunk fel és mozduljunk egy kicsit, mire a mellettem lévő elkezdett nagy hangon méltatlankodni és a helyén maradt. Hatvanezer ember mozdult, ő nem. Pedig ő sem vendég volt, hanem egy evangélikus közösség tagja.  Ha megnézek egy iskolai áhítatot, nem mindenki imádkozik vagy énekel, nem mindenki mondja a hitvallást. Sokszor a gyülekezeti tagok is félnek lehajtani a fejüket egy asztali áldásra talán még egy nagycsaládi rendezvényen is, nem csak az étteremben, vagy egy temetés során a lelkésszel együtt mondani a Miatyánkot. Gondoljunk magunkra! Milyen sokszor nem mozdulunk, tartunk attól, ha szólni kell. Misszióról, mások Jézushoz hívásáról, nem is beszélve. Csak ülünk és várunk.

De azért mondjunk pozitív hasonlóságot is. A tanítványi közösség mégis a Jézust komolyan vevő, az ő szavaira figyelő, neki engedelmesek csapata, ahogyan mi is ezt gondoljuk magunkról és ez a várakozás tud jó is lenni. Mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy hasznosak a hittanórák, nélkülözhetetlen az egyéni Bibliaolvasás, de a konfirmációs kurzushoz mégiscsak kivételezett tartozni.                                                               

Nagyobb elvárásokat is kapcsolunk hozzá, mert a családban vagy a baráti körben ezt az időszakot nevezik meg az Istennel való kapcsolatuk kialakulásának. Azért gyűlünk össze a templomba, és a felkészülés alkalmain, mert komolyan vesszük a nekünk adott ígéretet és hisszük, hogy ez a feltétele a sokkal komolyabb istenélmények megtapasztalásának, döntő lehet a személyes hitre jutásban és jól tesszük, hogy mind együtt várunk.                                                  

Mindenki együtt van, mozdulatlanul várja a csodát, hogy a fülünk hallatára és a szemünk láttára bizonyítsa magát Jézus. Várjuk, hogy jön, megerősíti a hitünket, megszólít, feltárja a titkokat, meggyógyít, helyére tesz mindent bennünk. Szeretnénk, ha egyszer csak betöltene az a mennyei erő, hogy a szívünk táján elkezdenénk valamit érezni, ha átélhetnénk, hogy itt az Isten köztünk, velünk, bennünk, minden napon a világ végezetéig.

Amikor az egyik hittanórán ismételtük a nagyheti eseményeket, beszélgettünk a Feltámadott megjelenéseiről, egy alsós kisfiú azt mondta nekem: csak az a baj Kati néni, hogy ez nem most volt, bárcsak én is ott lehettem volna! Várunk, figyelünk, szeretnénk megélni a csodát, miközben keserűen mondjuk: milyen kár, hogy ez egy régi esemény! Ez így nem jó! Nem igazság, hogy kimaradunk!                                              

Az első Pünkösdkor a lángnyelvek szétoszlottak és leszálltak mindegyikükre. Egyszer csak zúgás hallatszott, mint valami viharos szél hangja és apró lángnyelvek jelentek meg. Hallható lett valami az Úr hatalmából és érzékelhető valami kicsi az Ő a csodálatos jelenlétéből. Nem minden, nem a nagy teljesség- az majd csak Isten országában lesz, színről színre. De egyértelmű volt mindenkinek, hogy Ő van ott.

A konfirmáció idején sem lesz minden nyilvánvalóvá az Úrral kapcsolatban. Ha valaki szó szerint tudja is Luther kiskátéját vagy az összes témához tartozó kérdésre a feleleteket, akkor sem lesz teljes istenismerete, csak a legfontosabbakat, a kis szeletét fogja tudni az evangélikus teológiának. Amikor úrvacsorát veszünk, a kenyérben és borban találkozunk a valóságosan jelenlévő Isten Fiával, de ez még nem a teljesség, csak valami kicsiny részesedés az eljövendő ország öröméből.

Az viszont teljesen bizonyos, hogy mire ide elérünk, túl a vizsgán, hitvalláson, rengeteg beszélgetésen és imán át, mindenki számára nyilvánvaló lesz, mi történik velünk és az is, hogy Isten nem személyválogató, nem akarja, hogy bárki is kimaradjon. Betölt, átformál, majd pedig létrehozza a titokzatos, nagy egységet őbenne. Nagyon hálás vagyok, hogy azt tudom mondani, nincs lemorzsolódás a konfirmandus csoportból, sőt még az utolsó két hónapban is volt, aki csatlakozott hozzánk.                                                                            

Kinek- kinek másként volt megragadható, de mindenki részesedett valami isteniből, átélhető lett a Tőle kapott szeretet közössége. Csendesen figyeltünk, máskor együtt lelkesedtük, méltóságteljesen készültünk, felszabadultan játszottunk mindezt a kapott egység tudatában, és egyáltalán nem számított, kit hogyan tartanak nyilván az osztályközösségben, vagy máshol hogyan gondolkodnak róla. A gyülekezetben megélhetjük, mindenki fontos, mindenki kedves, megváltott gyermeke az Úrnak.

A folytatás így szól: mindenki betelt Szentlélekkel és beszéltek a felséges Isten dolgairól- Hosszan soroljuk azokat a népeket, akik hallották az apostolokat a maguk nyelvén beszélni. Nincs kirekesztés, de pozitív diszkrimináció, kivételezés sem. Minden nyelven, minden népnek, minden nemzetnek szól az örök evangélium. Mindenki kap meghívást, lehetőséget a megtérésre, a bűnök megbocsátására. Mert a Megváltó mindannyiunk bűnét felvitte a keresztre és mindenki számára nyitva az Atyai ház ajtaja. 

80 évvel ezelőtt ért véget a II. világháború. Nagyon sok borzalom, fájdalom és gyász kapcsolódott hozzá. Egy lelkész mesélte el, hogy a fogolytáborból való szabadulás órájában megállt mellette valaki és megkérte, hogy egy társuk sírjánál mondjon beszédet. Kezét összekulcsolta:– Kegyelem néktek, és békesség az Istentől, aki teremtette az eget és a földet. Ámen. 

Mit is mondjon… mit is mondjon? Itt, itt… több száz kilométerre hazájától – itt, éppen itt? Hiszen alig van, aki érti. Nyolcan, tízen se, hiszen ő csak magyarul beszél. Akik kürülvették, mindnyájan egyformák, lengyelek, magyarok, szlovákok, ukránok, németek, osztrákok, franciák s ki tudja, még hány náció: az elkínzottság, a nélkülözés, az éhség egyenruhájában. Aszott, merev arcok nézték a sírt, vagy túlmeredtek a havas csúcsokon, túl a túlon, túl mindenen, üveges, dúlt szemekkel. …Uram, irgalmas voltál ehhez az emberhez, hogy hazahívtad, hogy felszabadítottad… Úr Jézus Krisztus… könyörülj és irgalmazz neki, nekünk…Úr Jézus Krisztus… Az arcok megrezzentek…– Ne hagyd ezt az árva, beteg, esett népet, Jézus Krisztus. Néhányan térdre zökkentek, meghajoltak, és háromszor keresztet vetettek. A szakállas, mosdatlan arcokon nehéz könnycseppek gördültek végig. Aztán az egyik katona letérdelt, majd a többiek is. Megrendülten és felszabadultan.  Igen, volt valami, egy név, s mögötte egy szent erő, amit mindenki megértett… 

Mindenki átformálódott. Ha felidézem az iskolás éveimet, akkor én voltam, aki kimaradt, elmaradt, kiszorult a nagy csapatokból. A kis dagi stréber, aki nem fért be a menő lányok közé. De kimaradtam a gyermekbibliakörök világából és a rendes időben szervezett konfirmációi oktatásból is. Tizenévesen azt gondoltam, ha kívülről tudom a szeretethimnuszt, azzal már rögtön hívő keresztyén leszek, ezt egyedül, társak nélkül is véghez lehet vinni. Aztán igen hamar rájöttem, ez nem így működik, mert a hit nem csak tanulás, hanem a felülről kapott Lélek ügye.  Be kellett lássam, hogy nem maradhatok a csoporton kívül, a csodából egyedül, a közösségtől távol nem tudok részesedni. El kellett menjek oda, ahol együtt vártunk a Szentlélek megérkezésére, az újjászületés csodájára. Ezért rendszeresen ott voltam a gyülekezetben, a fiataloknak szóló konferenciákon, a heti ifis alkalmakon.  Az igét hallgatva megértettem, hogy amikor Jézus testben itt volt közöttünk, akkor sem gyógyult meg az, aki rá gondolt, hanem csak az, aki találkozott vele. De aki oda került Jézus Krisztushoz, az megtapasztalhatta az Ő valóságos isteni természetét. A közösségben tudtam meg, hogy üres kézzel, üres szívvel soha senkit el nem küld maga mellől. És Ő azt akarja, hogy, ne maradjon ki senki, ne érezze úgy, hogy ő nem ide való, outsider. A kondorosi evangélikus gyülekezetben éltem át, hogy lehet rossz napom, lehet sok kellemetlen tulajdonságom, Ő nem akar engem kizárni, mint ahogyan azt egyes közösségben megéltem. Megértettem, hogy engem is elfogad, befogad, megtisztít és az ő tanítványi közösségébe vár. Én is kellek az ő csapatába, betölt a Szentlelkével az ő kegyelme miatt megújulhat és bátorrá válhat az életem, amivel őt dicsérhetem.                                                         

A tanítványok szavát hallva mindenkinek volt véleménye, mert bár a pünkösdi események tagadhatatlanok, de többféleképpen lehet azokat értelmezni. Külső, álmélkodó szemlélőként, felületesen értékelve, vagy értve a bizonyságtételüket, a lelki megérintettséget, esetleg magunk is a Szentlélek csodájában részesült emberként.

Hiszem, ha nem csak együtt várunk, de együtt is könyörgünk, akkor Ő mindannyiunknak elküldi Szentlelkét: mert akarja, hogy mindannyian a vele való közösségben éljünk, felismerve a jót, s összekapaszkodjunk a szeretet egységében a rossz, a bűn elleni harcban és végre feloldódjék a némaságuk.Ő eljön és betölti a szívünket, hogy tudjunk tanúskodni arról, mit tett az elveszett világért és abban személyesen értünk, s egyszer csak felcsendül az őt magasztaló dalunk.

Mindenki együtt fog énekelni itt a mi kis templomunkban, - de mindenhol, ahol keresztények élnek- majd pedig odaát is, abban a bizonyos mennyei kórusban. Felszabadultan, vidáman, kéz a kézben, a győzelem boldog tudatában. Tanúskodni fogunk az ő szeretetéről, és csak úgy száll az őt dicsérő, róla szóló énekünk, mint a meleg tavaszi szélben a bodzavirágpor...                                   

Úr Jézus Krisztus! Hálát adunk kimondhatatlan szeretetedért, amellyel mindenkit hívsz országodba. Köszönjük, hogy életedet adtad e világért, és nem vagy személyválogató, mindenkire vonatkozik a te bűnbocsátó kegyelmed. Köszönjük, hogy kiárasztod Szentlelkedet mindenhol, ahol szól az örömhír, s általa a tieid lehetünk. Töltsd be szívünket mennyei erővel, újíts meg bennünket, ébressz bennünk hitet, hogy mindannyian dicsérhessünk téged szívvel, szájjal, lélekkel, egész életünkkel. Ámen

Családi istentisztelet második osztályos tanulók szolgálatával.

A prédikáció az ő ismereteikre és életkori sajátosságaira is figyelemmel van.

1 Mózes 3, 1A kígyó pedig ravaszabb volt minden mezei állatnál, amelyet az Úristen alkotott. Ezt kérdezte az asszonytól: Csakugyan azt mondta Isten, hogy a kert egyetlen fájáról sem ehettek? 2Az asszony így felelt a kígyónak: A kert fáinak gyümölcséből ehetünk, 3csak annak a fának a gyümölcséről, amely a kert közepén van, mondta Isten: Nem ehettek abból, ne is érintsétek, mert meghaltok. 4De a kígyó ezt mondta az asszonynak: Dehogy haltok meg! 5Hanem jól tudja Isten, hogy ha esztek belőle, megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint az Isten: tudni fogjátok, mi a jó, és mi a rossz.

6Az asszony úgy látta, hogy jó volna enni arról a fáról, mert csábítja a szemet, meg kívánatos is az a fa, mert okossá tesz: szakított a gyümölcséből, evett, majd adott a vele levő férjének is, és ő is evett. 7Ekkor megnyílt mindkettőjük szeme, és észrevették, hogy mezítelenek. Ezért fügefaleveleket fűztek össze, és ágyékkötőket készítettek maguknak.

8Amikor azonban meghallották az Úristen hangját, amint szellős alkonyatkor járt-kelt a kertben, elrejtőzött az ember és a felesége az Úristen elől a kert fái között. 9De az Úristen kiáltott az embernek, és ezt kérdezte: Hol vagy? 10Az ember így felelt: Meghallottam hangodat a kertben, és megijedtem, mert mezítelen vagyok. Ezért rejtőztem el. 11Az Isten erre azt kérdezte: Ki mondta meg neked, hogy mezítelen vagy? Talán arról a fáról ettél, amelyről azt parancsoltam, hogy ne egyél? 12Az ember így felelt: Az asszony, akit mellém adtál, ő adott nekem a fáról, és így ettem. 13Akkor az Úristen ezt kérdezte az asszonytól: Mit tettél? Az asszony így felelt: A kígyó szedett rá, azért ettem.

Kedves Gyerekek, Kedves Felnőttek!

A Bibliában vannak meseszerű történetek. Ha valaki nem akarja Isten igéjét komolyan venni, akkor azt mondja: ezek csak mesék. Ha megfigyeljük ezeket a bibliai szakaszokat, akkor úgy gondolhatjuk, tényleg túl sok olyan részletük van, amik nem fordulhatnak elő a való életben. Kezdjük eleve a szereplőkkel és folytassuk azzal, amit ezek a szereplők tesznek.  

( Pár évvel ezelőtt, amikor lelkésztársaimmal együtt elkezdtünk egy beszélgetős műsort- podcastnak nevezik- akkor valaki azt kommentelte az első adáshoz, hogy mindaz, amiről mi beszélgetünk az csak lusta emberek fantáziálása, mesebeszéd. ) Nagyon sokan ezért nem olvassák a Bibliát, mert a Szentírás elején rögtön Istenről van szó, a teremtésről majd pedig amikor az emberek is megjelennek, akkor egy nagyon furcsa történetet hallunk, amiben már egy olyan szereplő van, akit mi másként ismerünk. Beszélő állat? Ez aztán képtelenség, tényleg mese az egész…

Mi azonban tudjuk, mert megtapasztaltuk, hogy az ige Isten szava, ezért értsük és figyeljük meg, mit is szeretne nekünk Isten a szívünkre helyezni!

1. Ebben a történetben nagyon sok beszélgetés van.

Szeretsz beszélgetni vagy te inkább hallgatod, mit mondanak mások? Te hogyan fejezed ki magadat? Inkább rajzolgatsz? Figyelsz- e arra, amit a társaid mondanak, vagy akkora benned a közléskényszer, hogy nem is hallod, amiről a többiek mesélnek?  Mi a fontos, a te szavad, vagy a másiké? Kinek szokott igaza lenni általában neked, vagy a testvérednek, a szüleidnek, a barátodnak vagy a tanítódnak? Szóval gondolkodjunk el közösen azon, hogyan szoktunk beszélni, képesek vagyunk- e hallgatni. Sokszor hangzik el az osztályteremben: "  Ne feledd, egyszerre csak egy beszél! Legyél megfontolt, legyél udvarias amikor szólsz!" És mit gondolsz befolyásolható vagy? Bátor vagy kimondani a véleményedet? Ragaszkodsz a jóhoz vagy könnyen hajolsz a rosszra?

Az Édenkertben a ravasz kísértő beszélt Évához, és Éva igazat ad neki. Ebből aztán nagy baj kerekedett. Éva ismerte Isten parancsát, tudta, mit mondott nekik az Úr, de az első adandó alkalommal el lehetett téríteni. Ez nagyon szomorú. Emlékezett, mit kért tőlük az Úr, mégsem érdekelte, mégis el lehetett csábítani, le lehetett beszélni arról, hogy szót fogadjon. A kígyó nyelve egy kétágú villában végződik. Isten azt mondja, hogy egy jó út van, a gonosz pedig beleülteti a kételkedést, a kétséget a szívünkbe! ( Nézd meg a képet! Óriási piros kérdőjel a kígyó, kifejezi ezt az egy szót: TÉNYLEG? Igaza van Istennek? Tényleg jót akar? Tényleg úgy van? Aztán ő nem csak kérdez, de ki kis mondja, ugyan már, á dehogy!)

Megtörtént ez veled is már? Kire vagy mire hallgatsz, a felnőttek útmutatására, Isten igéjére, vagy olyan szavakra, amik lebeszélnek téged arról, hogy komolyan vedd a szabályokat, akarj az Úrra hagyatkozni? Ebből a történetből megtanuljuk, miért érdemes kitartani Isten igéje, parancsa mellett. Mert ha nem tesszük, másokat is bajba sodorhatunk.

2. Ha rosszra hallgatsz, akkor a rossz dolgok szépnek, kívánatosnak mutatkoznak.

Ha a kísértőre hallgatunk, nem látjuk többé a rosszat rossznak. Sőt Istent, az Úr dogait látjuk rossznak. Azt mondjuk: de hát ez szép, gyönyörű, vonzó… ( Nézd meg a képet, mekkora  szem van ide festve. Itt nincs fül, csak egy nagy szem.)  A szemünk becsaphat sajnos. Hiába szép, kedves valami, ha Isten parancsával ellentétes, az nem jó.  Itt egy finom gyümölcs vonja el a figyelmet Isten kéréséről. Van iskolai példánk is.A sakk jó, de ha a hittanóra elején is arra figyeltek, sok- sok kérés után sem lehet elkezdeni a közös munkát, mert valaki még nem akar a sakktáblától eljönni, az már nem helyes. Minden lehet kísértés, és minden bajba tud sodorni, ami elvonja a figyelmünket Isten szerető, nekünk jót akaró szavától, attól, hogy az Ő hangjának engedelmeskedjünk. A böjti idő pontosan arról szól, hogy felismerjük, mennyi minden von el minket Isten közeléből. Most lemondunk dolgokról, hogy Őrá tudjunk hallgatni! A szórakoztató, finom, kényelmes dolgokat háttérbe helyezzük, hogy a lelkünk az Úrra tudjon hangolódni. A zajból, a habzsolásból kivonulunk, hogy a csend és Isten szerető szava tudjon eltölteni minket. Most erőt veszünk magunkon, és a szemünkkel, fülünkkel az Úr dolgait keressük.

3. Cselekvés: beszéd, kezek és lábak

A történetben a folytatás is szomorú. Éva levette az almát a fáról és adott belőle Ádámnak. Aztán mindketten rájöttek, hogy rosszat tettek, elbújtak. Amikor pedig Isten rájuk talál, akkor egymást hibáztatják. Ha a kísértőre hallgatunk, akkor nem csak rosszra hajlunk és a rosszat látjuk szépnek, hanem rossz útra is térünk, és még egymást is bajba sodorjuk. Két ember: Ádám és Éva. Mi jut róla eszetekbe? Ugye ez a történet? Ez a szomorú történet. Az, ahogyan eltávolodtak az Úrtól, elveszítették a bizalmukat és őmiattuk uralkodik a világban a bún. Ádám és Éva miatt van, hogy nem tudunk úgy megszületni, hogy igazán szeressük az Urat, hanem tanulni kell, visszatalálni Őhozzá és megtérni.

Gondold végig, milyen nyomokat hagysz mások életében? Hogyan emlékeznek majd rád az osztálytársaid évek múltán? Hogyan gondolnak ránk, milyen mondások, milyen tettek azok, amik majd sok év múlva a tablóra, a fotónkra nézve megelevenednek? A szeretet tettei? A gonoszkodás? Istenhez vittük- e közel őket? Ha a barátnőmre, sógornőmre gondolok és az ő szüleire, örök hála van a szívemben, mert ők vittek közel az Úr Jézushoz, hívtak és mentem. Ha a lelkészemre gondolok, örök hála van a szívemben, mert úgy beszélt az Úr Jézusról, hogy átadhattam neki a szívemet. Ha egy mozgáskorlátozott ismerősömre gondolok és a vak barátaimra,  ők tanították meg nekem, hogyan gyakorolhatom igazán magamat a jóban, a szeretetben, irgalomban. Ők közelebb vittek Istenhez.

A böjti időben nem csak jobban hallgatunk Isten szavára, nem csak több figyelmet szentelünk a csendnek, nemcsak tudatosan lemondunk az élet élvezeteiről, hanem teszünk is: a szavainkkal, a kezünkkel és a lábunkkal. Tesszük a jót, engedelmes szívvel, hogy mi is és mások is közel kerüljenek az Úrhoz. Honnan lesz hozzá erőnk?

Jézus Krisztus adja a példát és a lelket, az Ő Szentlelkét hozzá. Ő meghallgat minket, Ő ránk figyel, Ő értünk jön, segítségünkre siet, megbocsát és megment. Hiszen Ő azért jött, hogy az ördög munkáit lerontsa. Ámen

Mi a közös Budapest Fasori Evangélikus Templomban és a mi Templomunkban? Mindkét helyen ugyanannak az evangélikus szobrászművésznek- Lestyán Goda Jánosnak- az alkotásai láthatók. Nálunk egy fésülködő nő néz a templom irányába, a fasori templom mellett pedig négy oszlop mutat az ég felé a reformációi emlékparkban.

Elgondolkodtam. Miért éppen oszlopok jelenítik meg a reformáció négy legfontosabb tételét? A válasz egy egyszerű példával érthetővé válik. A konyhánk az étkezőnkkel majdnem teljesen össze van nyitva, csupán egy nagy oszlop maradt meg a régi falból. Ezt nem lehetett kivenni, hiszen ez az egyik tetőt tartó pillér. Ha eltávolítanánk, romba dőlne a ház. Így van ezzel a négy hittétellel is.

Ha bármelyiket kivennénk, kereszténységünk lényege rendülne meg. Ezek nem hiányozhatnak. HIT/ KEGYELEM/ KRISZTUS/ SZENTÍRÁS/ Most erről a negyedikről gondolkodunk el.

Neked mi a Biblia? Egy Erasmus pályázat révén tizenévesek találkoztak egymással, ahol az iskolabemutatások után az is kiderült, ki hogyan tölti szabadidejét. Az egyik fiatal azt is elmondta, hogy neki fontos a gyülekezeti közösség és sokat olvassa a Bibliát. Mire egy másik ország diákja azt mondta, ugyan már, az csak egy régi könyv, azzal most már nem kell foglalkozni.

Pál azt mondja: a teljes Írás Istentől ihletett. Ő hívott el embereket, hogy képviseljék őt, az akaratát.

Gárdonyi a Könyvek Könyvének nevezte, és Babitsnál is az első helyre került: „s mely itt áll polcomon, szent Bibliája legyen verstanom”. Weöres Sándor szerint a Miatyánk minden idők legszebb költeménye. József Attila egyik istenes verse így szól: „Az Úristen minket nagyon szeret, / Minket minden-nap meglátogat. / Nehéz, kegyetlen-nehéz a lába / S egy-két magyar szív néha megszakad. / Istenjárás van, csöndesek legyünk.”  Én úgy értem, hogy Isten közelít benne, ő adja a mindennapi lelki kenyeret általa.

Mi a Biblia? Isten beszéde, amely hasznos a tanításra. Isten tanítani akar minket mindenre. Tudom, hogy a tanulás szó egy fárasztó őszi időszak után nem kellemes csengésű. De az Úr az életre akar tanítani, ezért a Szentírást élethosszig kell tanulni. Nem csak úgy nagyjából a felépítését tudni. Hanem tanulni, Istent tanulni belőle. Hálásak lehetünk, hogy van magyar nyelven hozzáférhető Biblia, hogy önállóan lehet olvashatni. Bármelyikünk leveheti a polcról és olyan tempóban, olyan sorrendben olvashatja ahogyan akarja. Nem a 12 tanítványnak, a lelkészeknek, farizeusoknak, papoknak, hitoktatóknak adta Jézus, nem egy kis csapat belügye, hanem mindannyiunk szívügye kell legyen a Biblia. A tanulás könyve, a hasznos tudás, az életre nélkülözhetetlen tudás könyve, Isten lelket építő, hasznos szavainak a könyve.

A mi szavaink nagyon sokszor haszontalanok, sőt bántók is. Emlékszem, hogy nyolcadikos ballagásunk után bankettet tartottunk, amikor ismeretlen embereket szóltam le. Olyan diákok érkeztek meg, akiket én nem ismertem és megkérdeztem az egyik kedves tanárunkat, hogy kik ezek a jöttmentek. Neki is csalódást okoztam, mert kiderült rólam, milyen ítélkező vagyok, sőt a vendégeket is megbántottam. Egy szó, egy felelőtlen, haszontalan kijelentés. Isten igéjében egyetlen ilyet sem találsz. Bár, ha a te szíved is olyan kemény, mint az enyém volt Jézus nélkül, akkor biztosan másként gondolkodsz erről.

Egy régi történet szerint egy nemes úr naponta felolvastatott magának a Bibliából. S ha valamelyik része nem tetszett neki, akkor megparancsolta, hogy tépjék ki azt az oldalt, mert azok őt bosszantják. Egy napon, amikor újra akarta hallani az igét, az alattvalója nem tudott mit olvasni, mert már egyetlen lap sem maradt a Szentírásból.

Az írás hasznos a feddésre, a megjobbításra. Ugyan ki szeretné, ha a hibáival szembesítik? Nagyon kellemetlen, égő, ciki, szégyellnivaló, ha ilyen helyzetet élünk át. Tapasztalatom, hogy a tizenévesek különösen is fel tudnak háborodni, ha elmondjuk, mi helyes és mi nem. Hisztik és csapkodások, szemforgatások, méltatlankodások szem és fültanúja vagyok sokszor. Megemlítem, mi helyes, mi a követendő, és aztán látom, hogy nincs változás.  Sőt a következő alkalommal is ugyanaz a reakció…  Isten lát minket és nem arra késztet, hogy hazudj vagy és csendesen dühöngj, ha a feddést hallod. Ő meg akar jobbítani és nevelni akar az Igazságban.

A Krisztusismeret tanít igaz önismeretre mondja Luther. Isten nem akar bennünket a bűneinkben hagyni, nem azt akarja, hogy hazudd a környezetednek, hogy veled minden rendben van, hanem meg akar javítani. Meg akar bocsátani. Neki teljesen más a munkamódszere, mint nekünk. Azért szól és szólít, hogy megértsük: jobb bűnök nélkül élni, mint azokkal. Mert a bűnök egymástól és Istentől is elválasztanak. Jézus azért jött el, hogy megjobbítsa a szívünket, a lelkünket, az életünket. Senkit sem lehet jóvá büntetni, csak jóvá szeretni. Luther leírja, volt, amikor a szerzetestársai napi 400 Miatyánkot mondtak el, hogy jobb emberekké váljanak. Jobbá imádkozni sem tudod magadat. Megjobbítani, megjavítani nem tudja magát egy elromlott gép, még a legmodernebb okos eszköz sem. Kell valaki, aki közbelép, aki megjavít.  Luther leírja, hogy ő is a kegyelmes Istent kereste, aki nem csak szembesíti az emberi gyengeségeivel, hanem jön és megbocsát a bűneiért. Mert mi azoktól nem tudunk csak úgy, csak az önismeret által megszabadulni. Be kell vallani a bűnöket és meg kell tapasztani, hogy valaki odajön és megbocsát. Ha rád van kötözve egy óriási csomag, nagy zsákok, ha  gúzsba vagy kötve, úgy, hogy se a kezed, se a lábad nem tud mozogni, akkor elmondhatod, hogy zsákok vannak rajtam, meg vagyok kötözve, de ez nem több egy felismerésnél, ténynél. Valakinek jönni kell, hogy megszabadítson. El kell vágja a köteleket és akkor lezuhannak rólad a mázsás zsákok. Így van ez a bűneinkkel is. Ilyen a bűnbocsánat.

Isten igéje elmondja mi a jó és mi a rossz. De Isten igéje törvény és evangélium is. Amikor felolvassuk a Tízparancsolatot, nincs, aki nyugodt szívvel ülhetne közöttünk, hogy ő mind a tízet szépen betartotta. Isten igéje elmondja, hol vagyunk szeretetlenek, hogy nem szeretjük Istent teljes szívből és hogy mindenkinél jobban szeretjük önmagunkat. Ellenőrizd magad, amikor Tízparancsolatot hallod! Kiderül majd, te melyik parancsnál buktál el. Kiderül, hogy milyen szívvel élted a mindennapjaidat. Kiderül, hogyan pusztítottuk embertársainkat, tönkretettük a másik önbecsülését, amikor rossz hírét keltettük, pletykáltunk róla, a jó hírnevét sároztuk be, pedig mennyire összetörtél volna, ha rólad mondanak mindenféléket. Milyen nagyon fájt volna, ha valaki veled elutasító, közönyös, ha segíthetett volna és nem tette.

Isten igéje törvény és evangélium is. Az örömhír, hogy ezeknek a bűnöknek a büntetését Jézus elszenvedte a kereszten. A mi bűneink miatt kapott halálos ítéletet. Ő az, aki odajön és le tudja rólunk vágni a súlyos csomagot. Ez a jóság pedig meg tudja jobbítani a szívünket. Jézus érkezik a megmagyarázhatatlan szeretetével és azt mondja: megbocsátok. Menj el békességgel. De ennél még többet ad. Most már, hogy ez a hatalmas csomag nincs rajtad, könnyen be tudsz lépni az Isten országába. Mert ezzel a nagy teherrel nem fértél volna át a mennyek országa kapuján, de most már, hogy megszabadultál tőle, igen.  Miért vagyok én ebben ennyire biztos? Mert Isten maga mondja nekem és neked is az Ő igéjében, az Írásban, hogy így van. Hidd és számodra is örömhírré válik. Ámen

Jézus mondja:

Én vagyok az út az igazság és az élet, senki sem mehet az Atyához, hanem csak énáltalam. Jn 14, 6

Liebe Schwester und Brüder!

Sister and Brother in Christ!

Non scolae sed vitae discimus…. 

 Kedves Ballagó Diákok, Szeretett Testvérek az Úr Jézus Krisztusban!

Amikor berényi evangélikus gimnáziumban elindult az oktatás, az volt a legfontosabb, hogy ide járó diákok majd az anyanyelvükön túl három nyelvet fognak itt tanulni, hiszen a hétköznapok nyelvei: a magyar, német és szlovák mellett elsajátították a latint, a tudomány nyelvét is. Minderre azért volt szükség, hogy jobban helytálljanak majd a tanulmányaik befejeztével. Nyilvánvalóan akkor és most is ugyanaz áll a munkánk hátterében, amit az idézett latin mondás üzen: nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk.

Ma, amikor ünnepélyesen elköszöntök a középiskolás évektől, megkérdezhetitek: Vajon mit fogunk majd hasznosítani ezekből az ismeretekből életünk során? Hol és hogyan alkalmazzuk annak a sokféle tantárgynak a tartalmát és az itt megszerzett a nyelvtudást? Nem csak képtelek, definíciók, események és fontos személyek képezték a tanulás tárgyát? Tényleg tanultunk az életről? Biztos vagyok benne. Hiszen mi benneteket az életről és az életre akartunk tanítani: hogyan kell ünnepelni, miért fontos egymásra figyelni, hogyan tudjuk egymást egy közösségben segíteni, hogyan lehet a lelket ápolni és megtalálni a bennünket kereső Istent. Hiszem, hogy életre szólót nyújtottunk, s rajtunk kívül az életet ajándékozó Isten is szólt hozzátok.

Ma ismét megszólít bennünket Jézus. Igen, pontosan úgy, ahogyan eddig számtalanszor tette. Most is, itt is, a szabad ég alatt is velünk van, egészen közel lép hozzánk, hogy hallhatók és érthetőek legyenek a szavai, sőt a szívünkre beszél. Idefordul hozzánk, a tanítványaihoz. Ilyen egyszerűen sallangmentes az Ő munkamódszere. Ő nem tanulókat oktat, akik pár éven át a koptatják az iskolapadot, hanem felnőtt emberekhez beszél, akiknek már sejtelmük és tapasztalatuk van az élet dolgairól, nehézségekről és kihívásokról, kapcsolatokról. Felnőtt tanítványaihoz szól, akik többé- kevésbé ismerik saját magukat, a határaikat és elvárásaikat az életről. Hozzátok szól és hozzánk, akiknek határozott elképzeléseink vannak a jövőtől, célokról, arról is, hogyan lehet majd boldogulni a világban, a sokszor idézett nagybetűs életben.

Ego sum via, veritas et vita… Én vagyok az út az igazság és az élet. Ez a kijelentés Jézus tanítványainak mondott búcsúbeszédéből szól. Elmegyek elmegyek, hosszú útra megyek- hallottuk szép magyar népdalunkat… Száz út vár ránk… hangzik egy másik, egy modernebb. … Szól a régóta vándorlók dala, énekeltük az imént. Ma még csak sejtelem, milyen utakat fogtok bejárni, de előttetek áll Jézus, aki egy biztos utat mutat és egy biztos célt és egy biztos, boldog életet. Önmagát. Merre menjek, mi az igazság, mi az élet? Még nagyon sokszor felteszitek majd ezeket a kérdéseket. Én vagyok- mondja Jézus. Én vagyok az út, járjatok rajtam, fogadjatok el igazságként és éljétek engem. Ha a hittel haladtok a megbocsátás és szeretet útján, az igazi, teljes életet élitek majd és kétségtelenül célba értek: elnyeritek a lelketek üdvösségét, megtaláljátok az örök életet, amire Isten szánt benneteket.

Németül, angolul szólítottalak meg benneteket a prédikáció elején, sőt még latin szavak is elhangoztak. De nem az a nagy dolog, hogy ezeket megértitek, vagy használjátok, hanem az, hogy megértitek az Úr Jézus szavait, az élet beszédét, Őt magát. Jézusra biztosan szükségetek lesz, akármerre is mentek. Hiszen nem az iskolának vagy a földi életnek tanulunk, hanem a boldog és örök életre kaptatok elhívást. Ámen

Az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de az Úr azt nézi, ami a szívben van. 1 Sámuel 16, 7

Kedves Ballagó Nyolcadikosok!

Nagyon jó rátok nézni, olyan szépek vagytok így együtt! Nagyon jó rátok nézni, s bár látjuk az arcotokon a könnyeket és az elbúcsúzás fájdalmát, de látjuk az örömöt és felszabadultságot is. Ez azokra jellemző, akik elértek életük egy fontos állomásához és boldogan indulnak tovább, mert egy nehéz szakaszt már teljesítettek.

Az ember azt nézi, ami a szeme előtt van … Őszintén megvalljuk, hogy akik ma benneteket ünneplünk még látjuk arcotokon azt a kisgyermeket, aki valaha voltatok. Ti talán nem szeretitek látni a régi fotókat, jobb nektek, hogy felnőttetek, és elhagytátok a gyermeki dolgokat. De mi büszkén tekintünk vissza és hálás a szívünk, hogy láthattuk testi, szellemi és lelki fejlődéseteket, hogyan lettetek egyre okosabb, egyre mélyebb érzésű, egyre komolyabb tizenévesekké.

Az ember azt nézi, ami a szeme előtt van … Kitüntetett helyzetben vagyok, mert az együtt töltött évek során olyat is láthattam rajtatok, amit mások nem. Láthattam, hogyan tükröződik a szívetek hite az arcotokon. Az első rácsodálkozást arra, milyen csodálatos Jézusunk van. Visszaemlékszem arra, amikor egy nagy doboz Bibliát hoztam be hozzátok és óvatosan vettétek kézbe Isten igéjét. S amikor kiderült, hogy saját Bibliátok is lehet, hát azokat a felcsillanó tekinteteket sosem fogom elfelejteni. Nem elég ez a pár perc arra, hogy felsoroljam, mennyi áldásban volt részünk! Most böjtben, amikor együtt készültünk a passió előadásra, olyan jó volt látni mindenkin, hogyan formálódik a lelketek, miközben olyan sokszor mentünk végig az Úr Jézus szenvedéstörténetén és mondtuk el az Ő feltámadásának örömhírét.

Az ember azt nézi, ami a szeme előtt van … De vajon mi volt a ti szemetek előtt? Nem csak az egyre gyarapodó iskolai feladatok, de megannyi felnőtt, szülők és pedagógusok és a nagyok a gimiben, akikre felnéztetek, akik példáitok lettek, akikhez hasonlítani akartatok.

S remélem, a szemetek előtt volt az is, ami ez idő alatt- a ballagás során- mindvégig látható volt. Az Úr Jézus keresztje, az a vidám, élettel teli, színes, ami pont szemben van veletek. Ezt a keresztet egy kedves szülő készítette, és rajta ti vagytok ott, apró kis ujjlenyomataitok díszítik. Még az óvodából hoztátok, onnan, ahol talán először hallottatok az Úr Jézusról, ahol a kedves óvó nénik kulcsolták imára a kezeitek, ők indították el Jézus felé a lábatokat, megtanultátok tőlük a reggeli imát és hogy a szívünk csendben az Úrra figyel, ki segít. Ezen a kereszten azok láthatatlan lenyomata is ott van, akik nem az evangélikus óvodából érkeztek hozzánk. Ez mindannyiótok csodás jelképe. Jelzése annak, hogy az Úrnak mindannyiótokkal terve volt, ő hozott benneteket ide.

Bízom benne, hogy így láttátok az iskolás évek alatt az Úr Jézus keresztjét, hogy azzal a ti életetek, sorsotok is összekapcsolódik, hogy ott Őnála, az Ő szívében mindannyiótoknak helye van. Kérlek, nézzetek fel ez után is az Ő keresztjére, amelyen elhordozta és legyőzte a félelmetes gonoszt és  a bűnt és nektek az örök, boldog életet hozta el. Nézzetek erre a keresztre, amiből mindig erőt meríthettek!

Végül pedig halljuk ezt is: az Úr azt nézi, ami a szívben van. Tudom, hogy Ő látja kinek- kinek a hitét, nyitottságát, vágyódását, vívódásait vagy határozott meggyőződését. Bármit is látnak az emberek rajtatok, törekedjetek arra, hogy a szíveket vizsgáló Isten is elégedetten tekintsen rátok és ne feledjétek: boldogok akiknek a szívük tiszta, mert ők meglátják az Istent. Ámen

Fiam, figyelj szavaimra, hajtsd füledet mondásaimra! Ne téveszd szemed elől, őrizd meg azokat szíved mélyén, mert életet adnak azoknak, akik megtalálják, és gyógyulást egész testüknek. Minden féltve őrzött dolognál jobban óvd szívedet, mert onnan indul ki az élet! Tartsd távol szádtól a csalárdságot, és távolítsd el ajkadról a hamisságot! Szemed előre tekintsen, és egyenesen magad elé nézz! Ügyelj, hogy merre tart a lábad, akkor minden utad biztos lesz. Ne térj le se jobbra, se balra, tartsd távol lábadat a rossztól! Példabeszédek 4, 20-27

Szeretett Végzősök! Kedves Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Ilyenek voltunk: vadak és jók, bűnösök közt is ártatlanok. - ezzel kezdtétek a kedd esti szerenádot a koli aulában… Pár perccel ezelőtt is hallottuk Ákos dalát, még itt cseng a fülünkben… Hogy egyenként és osztályközösségként milyenek voltatok, arról nemsokára a búcsúbeszédekben is hallunk, és mi, akik itt maradunk a későbbiekben is emlékezni fogunk arra, milyenek voltatok, ha már nem lesztek a gimi falai között. A múltat felidézni, saját magatokat középiskolásként látni segít majd a tabló, a videók, de azok a dokumentumok is, amiket a kezetekben tarthattok, nyelvvizsga, jogosítvány vagy a legfontosabb, az érettségi bizonyítvány.

Ilyenek voltunk, ezek voltunk mi, ilyen voltam, ez voltam én, itt vagyok a képen, ez az én akkori teljesítményem, szorgalmam bizonyítéka…. Egy bizonyos, most minden részletet másként látjátok és értékeltek, mint ahogyan akár csak szeptemberben vagy pár év múltán meg fogjátok azt ítélni.

János apostol írta: Most Isten gyermekei vagyunk és még nem lett nyilvánvalóvá, mivé leszünk. - A múlt mögöttünk, a jelen adott. A valódi kérdés az, milyenek lesztek. Mivé váltok, miben találjátok meg a saját számításotokat. Vágyak és álmok mindannyiótok szívében vannak, de vajon mi teljesedhet majd azokból? Milyen emberek lesztek évek és évtizedek múltán? Sikeresek? Boldogok? Befutottak? Elégedettek? Nyilvánvalóan jó lenne, ha mind egyszerre lenne rátok igaz. De mindezt és az életetek alakulását nagyban meg fogja határozni kire hallgattok, ki fogja befolyásolni a véleményeiteket, szerepeiteket, döntéseiteket.

Szent István királyunk Imre herceghez, a fiához írt intelmeket. Tudta, mi várhat rá, ezért bölcs tanácsokkal látta el. Ahhoz, hogy helytálljon, hitre és tudásra lesz szüksége: jó lelkiismeretre és jól alkalmazható ismeretekre. Arra, hogy ne tévessze szem elől Jézust megőrizze a szavait a szíve mélyén. Egy amerikai külügyminiszter elmesélte, hogyan bocsátotta el édesapja az egyetemre. Apja megígértette vele, hogy minden nap elolvas egy fejezetet a Példabeszédek könyvéből. Havonta egyszer végigolvasta ezt a bibliai iratot, több éven át. Úgy vallja, hogy ez óvta meg az egyetemi évek alatt, az apa tanácsa és a mennyei Atya szavai formálták a jellemét, enélkül nem jutott volna el felelős beosztásába. Isten naponta neki szóló szava készítette fel a későbbi nagy döntésekre és az országát is érintő nehéz helyzetek megfelelő kezelésére. - Hogy milyen ember leszel, ott azon a helyen, ahol tanulnod és dolgoznod kell, ahol másokkal találkozol és megosztod a sorsodat, függ attól, hogy kinek a szavaira hajlik a füled és kivel tart a lábad. Ha hallgatsz az Úr Jézus szavára, bárhová kerülsz is, megtalálod a helyedet, helyt állsz és áldott leszel. Mert mindaz, amit Ő mond neked, ahogyan Ő ítél rólad, az kihatással lesz az érzelmeidre, szavaidra, a tetteidre és a döntéseidre. Tudnod kell, te is a gyermeke vagy, aki bízhatsz Benne, ezért hallgasd meg újra a mennyei Atyától kapott intelmet útravalóul:

20Fiam, figyelj szavaimra, hajtsd füledet mondásaimra! 21Ne téveszd szemed elől, őrizd meg azokat szíved mélyén, 22mert életet adnak azoknak, akik megtalálják, és gyógyulást egész testüknek. 23Minden féltve őrzött dolognál jobban óvd szívedet, mert onnan indul ki az élet! 24Tartsd távol szádtól a csalárdságot, és távolítsd el ajkadról a hamisságot! 25Szemed előre tekintsen, és egyenesen magad elé nézz! 26Ügyelj, hogy merre tart a lábad, akkor minden utad biztos lesz. 27Ne térj le se jobbra, se balra, tartsd távol lábadat a rossztól! Péld 4, 20-27

A tudatlanság időszakait ugyan elnézte Isten, de most azt hirdeti az embereknek, hogy mindenki mindenütt térjen meg. Ap Csel 17,10

Nem mondok újdonságot azzal, hogy nemzeti ünnepeink közül ez a mostani (március 15-e) a gyerekek és fiatalok számára a legérthetőbb és felnőttként is ehhez vonzódunk a legjobban. Ha visszaemlékszem az iskolás évekre én is ezt szeretettem a leginkább. Mert nem csak annyiból állt, hogy a teljes iskola a művelődési házban együtt ünnepelt, szavalatokat hallgattunk szép műsort néztünk, hanem mozgalmas, színes programokat szerveztek köré. Az 1848. március 15-i forradalmi események ui. alkalmasak arra, hogy minden életkorban rátaláljunk legalább egy olyan üzenetre, ami a sajátunk lehet. Ha valami igazán inspiráló, hát akkor a márciusi ifjak lendülete és bátorsága mindenképpen az. Ahogyan együtt élték meg ezeket a napokat, egy nemes és jó ügyért, amit a 12 pont is rögtön deklarál: legyen béke, szabadság és egyetértés. Pozitív az üzenet és ez magával ragadja az embereket. Ezek a napok azért fényesek és ragyogók nemzetünk történelmében, mert jó célért küzdöttek. Minden nyilvánvaló volt, nem valami homályos konspiráció volt ez részükről, hanem bátran vállalt szavak és tettek. Egyenes jellemmel és tiszta szívvel. Hihetetlen sokat tudunk tanulni tőlük! Már egy óvodás is képes részt kapni a március 15-i nemzeti ünnepből, hiszen a kokárdát festeni vagy azt a szívünk fölé helyezni, kis zászlóval vonulni ők is tudnak. Már ők is azonosulni tudnak az egyik legfontosabb szimbólummal. S minél idősebbek vagyunk annál többet értünk ebből.

Ébresztő! Nem ülhettek itt úgy, hogy semmi értelme nincs ennek a pár percnek. De van haszna, mert ha valaki akar figyelni, az megtalálja az azonosulási pontot, rátalál a mondanivalóra. A nemzeti dal mozgósítását nem kell hosszasan keresgélni, nem kell kutatni, mire gondolt a költő, az ő szándéka egyszerű: talpra, mozdulj, a hazádnak szüksége van rád, vége a közöny, a fásultság időszakának, most cselekedj! A mai nap akadályversenye is ezért van. Az a cél, hogy a változatos tevékenységekben, a sokféle interakcióban mozduljon a szívetek, jobban megteljen hazaszeretettel, hogy ennek a fényes és csodálatos időszaknak a lényege megmozdítson benneteket, kimozdítson, lelkesítsen, megértesse veletek, mit jelent kapott otthonunkhoz, hazánkhoz, nemzetünkhöz kötődni.

Isten igéje egyértelmű és az Úr Jézus szándéka is. Minden alkalom, amikor Ő szól, annak az a lényege, hogy mozduljunk. S nekem ma is ugyanaz a dolgom, ezen az ünnepen is, hogy számotokra Isten igéjét hirdessem és az Úr Jézusra mutassak, mint példára, mint Isten Fiára, aki követésre szólít. Ő akar kimozdítani a lelki fásultságból, a szív közönyéből és megszólít minket, mert Ő szeretne újat hozni számotokra is. Ő pazarolja ránk szeretetét. Pál apostollal mondom: Nem magunkat prédikáljuk, hanem az Úr Jézus Krisztust, akit ha a szemünk elé idézünk sokkal lelkesítőbbnek ismerhetünk meg, mint bárki embert, hiszen ő a világtörténelem legnagyobb hatású személye. Miközben a legszigorúbb a törvényértelmezése a legirgalmasabb a cselekedete.

A mai ige ezt mondja: „A tudatlanság időszakait ugyan elnézte Isten, de most azt hirdeti az embereknek, hogy mindenki mindenütt térjen meg.” (ApCsel 17,30)

Minden dicsőséges és fényes időszak egy sötét vagy gonosz időszakból emelkedik ki. Így van ez a lelki életben is. Amikor egy hiánybetegségben szenvedünk, az Isten szerető, szent Lelkének hiányában. Van időszaka a tudatlanságnak, amit ennyivel foglalok össze: amikor még az ember mit sem tud Istenről, Jézusról, reménységről és hitről, nem tudja, hogy vannak bűnei és abból szabadulni lehet. Isten elnézi ezt. Ő türelmes. Ezért szól hozzánk és szólít bennünket. De van egy pont, amikor már mozdulni kell. Ébredni, megtérni!

Ébresztő! Isten maga mondja neked és mindenkinek aki hallja: térjetek meg! Isten maga hív benneteket, ahogyan azt a béna embert is megszólította Jézus: kelj fel és járj! Ébredjen a szíved és indulj, kövesd az Úr Jézust! Nem gubbaszthatsz vég nélkül, passzívan. Olyan sokszor és sokféleképpen szólt már neked Isten, hogy nincs hivatkozási alap, hogy nem hallottad mi a jó és mi a rossz, nem tudtál az ő szeretetéről, nem tudtad, hogy bűnbánatra hív, nem tudtad, hogy vannak parancsolatai. Isten a tudatlanság idejét elnézi. A sötét és gonosz időkben is küldi az Ő Szentlelkét. Szólít, mozgósít, embereket küld. De hallani neked kell, mozdulni neked kell.

Ahogyan a Talpra magyart is azoknak a márciusi ifjaknak majd az egész nemzetnek kellett meghallania, majd indulni és ez a költemény azóta is minden magyar embernek ébresztő és lelkesítő szó. A lelki életben is ez a dolgunk, ez a dolgod. A szívednek kell mozdulni, meghallani az igét, az Úr Jézus neked szóló üzenetét. Merni érteni és akarni megújulni, megszabadulni a régi élettől, megváltozni, mozdulni, odafordulni őfelé, az üres szívet kitárni őelőtte, ami bűn azt felismerni, megnevezni és megbánni, kivetni a szívből, hogy betölthesse azt a szeretet Istene, hogy kötődni tudj Uradhoz, mennyei Atyádhoz. Közeledjetek Istenhez és Ő közeledni fog hozzátok! „A tudatlanság időszakait ugyan elnézte Isten, de most azt hirdeti az embereknek, hogy mindenki mindenütt térjen meg.” Ámen

Bálványimádás vagy közösség Krisztussal?

" Ezért, szeretteim, kerüljétek a bálványimádást! Úgy beszélek hozzátok, mint értelmes emberekhez: ítéljétek meg magatok, amit mondok. Az áldás pohara, amelyet megáldunk, nem Krisztus vérével való közösségünk-e? A kenyér, amelyet megtörünk, nem Krisztus testével való közösségünk-e? Mivel a kenyér egy, mi is mindannyian egy test vagyunk, mert mindannyian az egy kenyérből részesedünk."  1 Korinthus 10, 14-17

A mai ige egy úgy tűnik könnyen érthető témát hoz elő, Pál is úgy indítja útjára ezt a témát, hogy jelzi, értelmes emberekhez beszél. Bálványimádás vagy Krisztussal való közösség? Ez a kérdés válasszatok!, mondhatnánk, ha már Petőfi jubileumot ünneplünk.  

Bálványok vagy az Úr Jézus? Persze rávágjuk, hogy semmi közünk a bálványimádáshoz, mi keresztények vagyunk. Le is zárhatnánk a mai igehirdetést, szépen hátra dőlve, hogy ezzel a dilemmával mi már nem kell foglalkozzunk. De tudjuk-e mélységében mit jelent az egyik és mit a másik? A böjti idő a lelki nagytakarítás ideje is. A bűnbánaté és megtisztulásé. Látjuk-e miben vagyunk? Merjük-e tisztázni magunknak? A kérdés itt van előttünk: tudjuk- e mik lehetnek a bálványok és mit jelent imádni azokat? A másik pedig, valóban van Jézus Krisztussal közösségünk és általa egymással?

A bálványimádás ÓSZ-ben számtalanszor az Úrban való hit alternatívája lett. Isten népe életéről beszélünk, akiket Ő választott ki, akik a történelem viharjaiban átélték csodáit, vezetését, megélték szabadítását és oltalmát, de bizonyos kritikus időben, amikor ki kellett volna tartaniuk, mégis elfordultak az Úrtól, elpártoltak a Teremtő Istentől és bálványimádókká váltak. Érthetetlen, bizony az értelem itt csődöt mond. Mert mi a bálvány? Istenpótlék. Mi a bálvány? Bármi, ami az Úr helyébe lép. Bárki és bármilyen tárgy, eszme, ami elsőséget követel az életünkben, hogy benne bízzunk, hogy azt tartsuk a legfontosabbnak, hogy arra szegezzük a tekintetünket, mint nélkülözhetetlen támaszunkra, egyetlen segítőnkre. Ami feltétlen szeretetünket, a szívünk hódolatát kéri. Ez a bálvány.. Édesapám sokszor mondta, amikor ismerősökről beszélt, hogy ez az ember XY-t dicsőíti. Vagy amikor még tizenévesek voltunk és a barátok véleményére jobban adtunk, mint az ő tanácsukra, ezt mondta, XY-t dicsőíti. Bizony minden és bárki válhat bálvánnyá, ami a kiemelt figyelmünket igényli, várja, hogy adott helyzetben a pártját fogjuk akár még az Úrral szemben is. Pontosan úgy, ahogyan mi tettük, hogy szívünk szeretetét adtuk oda a kortársaknak és védtük igazukat a szüleink féltő szeretetével szemben. Nekik adtuk a dicsőséget.

Zimányi József ref. lelkipásztor írja életrajzi visszaemlékezéseiben, hogy egy csendeshétvége után azt helyezte Isten a szívükre, hogy Sztálinhoz kell menjenek. Neki is el kell mondják Isten igéjét és figyelmeztetését a megtérésre. Elindultak s persze nem jutottak messze… Mi volt a szó? Sokszor megrágták a mondandót, számtalanszor átdolgozták, hogy minden kifejezés a helyén legyen. „Hatalmas Sztálin! Isten a német fasizmust sok orosz és más nép fiainak a vérével törte le. Te a győzelem dicsőségét is magadnak tulajdonítottad. Mindenben Isten helyére helyezted magad. Hatalmas búzamezők mellett nagy táblákon hirdette a dicsekvő felírás: Isten nélkül és imádság nélkül, de műtrágyával és traktorral! Ezért az Úr meg fog alázni, mint Nabukodonozort. Saját fiaid fognak megvetni téged. Amíg időd van, szállj magadba, adj dicsőséget a felséges Istennek! Ez a népednek is javára lesz. A gőgös Belsazár egy éjszaka birodalmával együtt elveszett” Zimányi József és Horkay Barna

Zimányi József 60 oldalas tanúvallomást írt alá, 7 év kényszermunkára és életfogytig tartó száműzetésre ítélték Szibériában… 1947. október 16-án vitték el, amikor gyermeke ágyánál térdelve adott hálát Istennek a saját életéért és a kisgyermekéért…. S aztán gondoljunk csak arra a hatalmas Sztálin szoborra, amit 1956. október 23-án eldöntöttek vagy azokra a Lenin szobrokra, amik ma már történelmi szoborparkokban állnak egy letűnt, bálványimádó kor mementójaként.

Különös, hogy ebbe a szörnyű helycserébe minden kor emberei beleesnek, függetlenül attól, hogy tudják, mik voltak az előttük éltek bálványai, s azok hogyan semmisültek meg. Bizony a saját életünk bálványait is meg kell nevezni, mindent, ami az elsőséget követeli az életünk irányításában az Úr helyett. Úgy látom, hogy Isten mai népe is képes arra, hogy hamis biztonságban tudja magát. Erkölcsi tekintetben úgy látjuk, minden rendben velünk, végig megyünk a tízparancsolaton és íme, minden rendben. Csak az első ne lenne ott… Ne legyen más Istened… de van.  Ne szeress senkit és semmit jobban az Úrnál… de megtesszük. Az Úr Jézus, a sátán utolsó, harmadik offenzívánál maga előtt látja a világ minden országát és azok dicsőségét és hallja a kísértő szavait: mindezt neked adom, ha leborulva imádsz engem… és Ő ezt mondja neki: távozz tőlem sátán, mert meg van írva, az Urat a te Istenedet imádd és csak neki szolgálj…

Mintha Isten népe elfelejtené, hogy az istenpótlékok imádatot és szolgálatot kérnek, hogy azok jutalmazását is elnyerjük. Akarsz valamit ebben a világban? Akkor add neki a szíved hódolatát is. Engedd át az első helyet és akkor minden a tied, amit birtokolni szeretnél. Mennyi félelemmel éljük az életünket, mi lesz, ha bizonyos dolgokat nem kaphatunk meg, mi lesz, ha nem érünk el valamit? Hol marad az Isten imádata és az imádatra szánt idő? Mintha félnénk megélni… nagyon szomorúan látom, hogy a saját bálványaink hogyan rabolják el nem csak az időnket, figyelmünket, hanem szívünket is! Testvérek, ki kell mondani és le kell számolni velük!

S ott a másik oldal. A Krisztussal való közösség. Nem csak a sokat idézett közösség, ami ideig- óráig való vagy élményalapú, nem csak valami összetartozás tudat hozzánk hasonló emberekkel. Mert ez lehet véd- és dacszövetség is. A közösség Krisztussal, azt jelenti belőle élni, benne és általa élni. Mondhatnám, hogy vérszerződés, de jobban értjük, ha azt mondom: asztalközösség. Mindkettő igaz, hiszen a Krisztussal való közösség úgy kezdődik, hogy ő testét és vérét adja értünk majd pedig az övéinek lelki eledelül.  Önmagát adja nekünk, hogy belülről járjon át bennünket a szeretete. Azt akarja, hogy részesüljünk, kapjunk belőle, s nekünk ezért oda kell telepedni az asztalához. Őt kell magunkhoz venni. Most egy kicsit gondolkodjunk el azon, kikkel étkezünk együtt és mennyi időt szánunk a közös, ünnepi asztalközösségre? Mennyi előkészületet jelent nekünk csak az, hogy vendégeket fogadjunk, vagy együtt legyünk egy vacsorára, születésnapra, keresztelési ebédre? Rengeteg idő ez, igaz? És milyen jó ezek során beszélgetni, együtt ízlelni a finom falatokat! Mert miközben együtt részesülünk az ételben, megosztjuk a magunk életét is a másikkal, a többiekkel. Odaajándékozzuk nekik önmagunkat egy kis időre. A Jézus Krisztussal való közösségünk is ilyen és ezért nem lehet vele való közösségünk anélkül, hogy azt a testvéreikkel egy asztalhoz telepedve ne tennénk. S az asztalon lehet Biblia, de az asztalon lehet úrvacsora is.

A Krisztussal való közösség az úrvacsora megértéséből, a vele való asztalközösségből, a neki szánt időből és egyben a bűnbánatból építkezik. Felismerjük, hogy szükségünk van az Úr Jézusra. Együtt szorulunk rá arra, hogy Ő kegyelmes legyen hozzánk, együtt szorulunk rá a belőle jövő életre és irgalomra, és együtt akarunk majd a mennyek országa királyi menyegzői asztalánál is ülni. A mi egységünk és közösségünk ebből áll, ahogy részesülünk az áldás poharából és kapunk az élet kenyeréből. Ezáltal vagyunk egy test vagyunk, akiknek egy a feje az Úr Jézus. A bálványok először a jutalommal kecsegtetnek és utána elrabolják a szívünket az Úr Jézustól. Ezt ott is észrevesszük, hogy nem időzünk az Úr mellett, mert félünk attól, mi lesz, ha túl sokat adunk neki az időnkből vagy éppen magunkból. Az Úr Jézus viszont először meghozza az áldozatát érzünk, megosztja közöttünk az testét és vérét és odaadja önmagát nekünk, mert bennünk akar élni örökké. Nem akar bennünket sosem elhagyni, nem akar nélkülünk lenni a mennyek országában. Sosem. Minden életidejét mindenét nekünk adja. Ő nem fél mindent odaadni értünk. Csak hogy valódi közösségünk legyen Ővele és Őbenne és általa egymással. Örökké.

 Minden kezdet nehéz- legalábbis mindannyian ezt valljuk, akik már bármit is próbáltunk első alkalommal megtenni. Sokan őszintén vállalják, hogy most nagyon nehéz, ismét szeptember 1-jén a tanulás kapujába találni magunkat.

Egyébként mindennek van kezdete, ezt nem spórolhatjuk meg… Tehát nem csak a mostani 9. évfolyamosoknak nehéz, akik eddig A nyolcadikosok voltatok az iskolátokban, A nagyok, a végzősök, akiket mindenki irigyelt. Biztosan nem egyszerű úgy idejönni, hogy a sulis életben megint csak kezdők vagytok, hiszen erről szól ez az év: kezdők lettetek.  De egyikünknek sem kellemes belefogni ... Mindegy egyébként, hányszor kezdünk valaminek neki, elárulom nektek, hogy 2000-dik alkalommal sem könnyű hétfőn korán kelni- legalábbis iskoláskorom óta így van ez.

Minden kezdet nehéz és sőt kezdőknek sehol sem egyszerű. Egy fiatal jogász hölgy mesélte, hogy az egyetemet elvégezve munkába állt egy ügyvédi irodában. Tettvággyal és kíváncsian indult az első napjára. Bizonyára fontos iratokat és ügyeket bíznak majd rá- gondolta. Berendezkedett az íróasztalánál, minden a helyére került, várta, mivel bízza meg a főnöke, aki a tárgyalását megszakítva kilépett hozzá: kérlek, készítenél nekünk egy- egy csésze kávét? Hirtelen megszédült, akkor ő most jogi doktor vagy titkárnő? Természetesen aznap már komolyabb feladatok is várták, de ez a kezdet azóta is elevenen él benne.

Minden kezdet nehéz… annak is, akinek a doktori fokozat még alig száradt meg a neve előtt, nem csak nektek, ezen a reggelen.

Ezeket a pillanatokat azonban nem lehet kiküszöbölni. Ha kikerülünk az iskolapadból, akkor is kezdők leszünk a munkahelyen, bármilyen komoly tanulmányokat is folytattunk vagy szakképesítést szereztünk. Tudjuk, hogy nem mehetünk rögtön a második osztályba, nem lehetünk rögtön egyetemisták, vagy a szakma mesterei, az első lépcsőt itt nem lehet átugrani.  Talán azért is olyan nehéz a szívünk az új kezdet miatt, mert megint el kell kezdeni a tudatos munkát, a jó időbeosztást, el kell kezdeni összpontosítani, rangsorolni a fontos tennivalókat, s azt elérendő célok miatt el kell kezdeni áldozatot vállalni.  Hiszen mindennek van kezdete: s ha neki sem állunk, akkor hogyan haladhatnánk előre? A kezdet azonban nem csak nehéz, hanem nagyon meghatározó pillanat.

A Harry Potter regények vagy bármely más világsikert aratott irodalmi mű kezdete talán az első mesehallgatás vagy az írásóra volt az első osztályban, amikor betűvetést tanulták. Egy csodálatos szimfónia vagy egy nagyszabású koncert kezdete egy zeneovis foglalkozás lehetett vagy amikor először tartott kezében valaki játékgitárt. A Nobel -díjas Wigner Jenő, Neumann János, Harsányi János emléktábláján a fasori evangélikus gimnáziumban tanáraik neve is szerepel, Mikola Sándor és Renner János, Rátz László, Hittrich Ödön, hiszen tanítványaik zseniális képességeinek kibontakoztatói ők voltak, pályafutásuk kezdetén ők álltak ott. Nem mindegy az indulás, a kezdet, még egy Nobel díjas esetében sem.

A bölcsességnek is van kezdete- nem szimplán a tudásnak. A bölcsesség több, mint valamit jól tudni, helyesen értelmezni és alkalmazni. Gondold csak végig olvasmány vagy filmélményeidet, egy- egy találkozást idős emberekkel. A bölcs emberekben van valami különleges, rájuk lehet hagyatkozni, ők biztosan jó tanácsot adnak, jó emberismerők, jó segítenek jól dönteni, mert az élet dolgaiban van megbízható tudásuk. Azt hiszem, mi mindannyian nem csak okos és tanult emberek szeretnénk lenni, hanem bölcsek, hiszen egy bölcs ember képes leküzdeni a legnagyobb nehézségeket is sőt azt is tudja, mi a boldogság titka…

Itt, ebben az iskolában elkezdhetsz bölcs emberré lenni. Már most. Nem kell Gandalfnak vagy Dumbledore-nak lenned vagy Mc Galagony professzornak- ha lány vagy…  A bölcsesség kezdete az Úr félelme. Ez nem az agy, hanem a szív dolga. Itt egyedül az Istenre nyitottságod és a bizalmad számít. Az Úr félelme ennyit tesz: Istennel számító, Istentől függő, Istenre hangolt, Istent komolyan vevő, Isten előtt alázatos, Istenben bízó. Aki bölcsességet akar, vagyis az élet dolgaiban szeretne tisztánlátást, annak Istent kell keresnie és tisztelnie, az Ő igéjét tanulnia és törvényét megtartania és lelkiismeretét Isten igéjéhez kapcsolnia. Mert Ő az élet Ura.

A bölcsesség definíciója ez a katolikus lexikon szerint: „a →Szentlélek hét ajándéka közül a legértékesebb, belénk öntött erény, mely az elmét készségessé teszi az isteni szempontok szerinti gondolkodásra és cselekvésre.”

A tanévnyitó ünnepi istentiszteletek neve röviden: Veni Sancte- Jöjj Szent, hosszabban: Veni Sancte Spiritus! Jöjj Szentlélek! Ezért imádkozunk. Hogy Isten küldje el Lelkét és tegyen képessé bennünket, hogy elkezdjünk bölccsé formálódni. Jöjjön a Lélek, és formálja a szívünket. Mert a test és a szellem jó kezekben van- de Szentlélek nélkül nincs bölcsesség, nincs valódi önismeret sem emberismeret, de istenismeret sem enélkül mi csak vágyakozhatunk arra, hogy választ kapjunk az élet nagy kérdéseire. Miért van annyire szükségünk a szeretetre, miért van szenvedés és halál és egyáltalán mi lesz velünk majd azután, tényleg megtaláljuk- e a boldogságot, mi a küldetésünk, mi a terv velünk… Szentlélek nélkül nincs megnyugtató válasz, csak folytonos kérdezősködés és okoskodás, de a bölcsesség kezdete az Úrnak félelme.

Ebben az évben a kezdetekhez térünk vissza. 1802 november 1-jén kezdték el itt, Berényben el az első evangélikus gimnáziumban a tanulást. 10 éve újra egyházi fenntartásban működik ez a középiskola. Nagyon fontos kezdetek, ezek a kezdetek a bölcsesség szent tudományának kezdeit is jelentik. Sok ezren kaptak esélyt arra, hogy bölccsé váljanak vagyis, hogy megérthessék miért is kapjuk Istentől ajándékba az életet.

Tíz év során legalább 400 áhítatot tartottunk. Az 5 év alatt, amíg valaki nálunk gimis, 850 alkalommal hallja reggelente az igét, mondhat imádságot. Ilyen sok alkalom, hogy valaki elkezdjen bölccsé lenni. Mert Isten ennyiszer szól, ilyen sok lehetőség van megragadni az Ő szeretetét, Őt ennyiszer lehet megérteni, rácsodálkozni, elfogadni a kegyelmét, vezetését, az Úr Jézus által kapott bűnbocsánatot és örök életet. S ha valaki még ennyi idő után sem képes benne bízni, akkor bizony ennyi alkalom múlik el, mintha egy hozzánk érkező bölcs vendégre ennyiszer csapnánk rá az ajtót…

Veni Sancte Spiritus! Jöjj Szentlélek és kezd újra titokzatos isteni munkádat a szívünkön. Hogy tudjuk bízni benned, hogy eltűnjenek félelmeink, hogy viszontszeressük a mennyei Atyát, formálj bennünket istenfélő, hívő emberekké, hogy ne csak műveltek és érettek legyünk, ha majd innen elköszönünk, hanem bölcsek, akik már rátaláltak az élet értelmére és elnyerték az örök életet. Jöjj Szentlélek tölts be bennünket, a szívünket és a közösségünket is. Ámen

Istennek pedig van hatalma arra, hogy minden kegyelmét kiárassza rátok, hogy mindenütt mindenkor minden szükségessel rendelkezzetek, és bőségetekből jusson minden jó cselekedetre. 2 Korinthus 9, 8

Igehirdetés a mezőberényi evangélikus általános iskolások tanévnyitó istentiszteletén.

Szeretett Testvérek az Úr Jézus Krisztusban! Kedves Gyerekek, Kedves Felnőttek!

Olvastam egyszer egy megható történetet. Egy családban a nagyobbik gyermek megbetegedett és ezért a kisebbiket is megvizsgálták. A különös betegség miatt tőle is vért kellett venni. A kis óvodásnak mindent szépen elmagyaráztak, hogy tudja, mi miért történik. Egyszerű szavakkal igyekeztek elmesélni a dolgokat, hogy ne féljen és megértse mit tesz majd az orvos. Amikor a véradásról szó esett, a kisfiú könnybe lábadt szemmel bólogatott, de nem ellenkezett, és aztán azt suttogta, mindenbe beleegyezik. Csak később mondta el, mennyire megijedt. Csak később derült ki, mit fogott fel a kórházi eseményekből. Azt hitte, hogy minden csepp vérét oda kell adja a testvérének, hogy ő meggyógyulhasson…

A mai fontos szavunk a minden. Ugye egyáltalán nem mindegy, hogy valamiből csak picit kapunk vagy az egész a miénk lehet? Hogy minden otthon lévő édességet befalhat- e valaki vagy csak egyetlen csokit szabad elfogyasztania? Hogy minden játékkal játszhatunk- e az osztályteremben az udvaron, vagy bizonyos dolgok nem nekünk valók, egyes területekre nem szaladhatunk. Nem lehet mindenben részt  venni- ezért az időbeosztás arra tanít, hogy csak egy- egy szakkört, különórát helyes választani.

Mindent tudni akarok! Biztosan vannak közöttetek ilyen tanulók- kisebbek és nagyobbak is- hogy mindent szeretnétek felfedezni. Mindenre kíváncsiak vagytok, mindenbe szeretnétek bepillantani, mindent megismerni, mindent megkérdezni. Ez a tudásszomj nagyon fontos az iskolában. Mindent tudni akarok! De vajon ezt a kívánságomat megértik- e?

Kedves Gyerekek! Mi az iskolában azért vagyunk- tanítók, tanárok, lelkészek, hittanoktatók, hogy mindent átadjunk nektek, amire szükségetek van. Mi minden tehetségünkkel, tudásunkkal mellettetek fogunk állni. Minden szándékunk az, hogy ti itt egyre okosabbak legyetek, minden igyekezetünkkel azon leszünk, hogy ti is kibontakoztassátok azt a tehetséget, amit Isten rátok bízott.

Nem mondjuk azt, hogy csak egy pici jóindulatot kaptok tőlünk, nem csak egy jó szavunk lesz, nem csak egy csipetnyi tudást akarunk odaszórogatni elétek, nem csak egy kicsi kedvességet adunk, vagy csak egyszer mondunk meg nektek valamit. Minden napunkat odaszánjuk nektek. Nem csak néha fogtok új ismeretekkel és érdekességekkel találkozni. Itt minden nap kiívás lesz. Itt minden nap találkoztok valami újjal- igaz ez minden itt ülő tanulóra. Minden napra akad feladat, minden nap szorgalmasnak kell lennetek, de minden nap lehet nevetni és minden nap lehet jót tenni.

Ki fog ezeken a napokon bennünket ebben megerősíteni és megáldani? A mi Jézusunk, aki azt ígérte, hogy velünk marad minden napon- nem csak júniusig- hanem a világ végezetéig. Róla azt halljuk a mai igében, hogy

…  van hatalma arra, hogy minden kegyelmét kiárassza rátok, hogy mindenütt mindenkor minden szükségessel rendelkezzetek, és bőségetekből jusson minden jó cselekedetre. (2Kor 9,8)

Milyen szép ez az ige! Remélem, figyeltétek. Az Úr minden kegyelmét ki akarja ránk árasztani. Nem csak egy kicsi megbocsájtás néha, hanem az összes kegyelem! Mindenkor és mindenütt- nemcsak az iskola és a templom falain belül, reggeltől, amíg az órarendünkben órák vannak, hanem mindenütt és mindenkor adni akar nekünk, sőt mindent meg akar adni! Isten nem tartogatja magának a kincseit, nem félti, Ő szívesen ajándékoz. Nem irigy, nem raktározza el szeretetét. Minél többet ad, annál több lesz belőle.

Miért teszi? Azért, hogy ennyi mindenből te is adhass! Azért kapsz tudást, hogy használj vele. Azért vesz körül szeretettel, hogy te is azt add tovább. Azért bocsájtja meg a benned levő bűnt, hogy mások vétkeit te is megbocsájtsd és legyél irgalmas mindenkivel.

Milyen lesz az előttünk álló 10 hónap? Dolgos, derűs és titokzatos- de nem minden rejtélyes. Mivel mi már minden fontosat előre tudunk. Minden napon számíthatunk a mi ajándékozó, jóságos Urunkra, Jézusra, aki minden kegyelmét, szíve minden szeretetét, az Ő mindannyiunkat közösségbe hívó Szentlelkét ránk árasztja. Hogy mi mindenütt és mindannyian örömmel mondhassuk: milyen jó dolgunk van, mindenkinél jobb, mert vele indulhatunk és vele élhetünk, általa minden szükségessel rendelkezünk, felkészültek vagyunk minden jó cselekedetre… Ámen

Jézus mondja:

„Én vagyok az igazi szőlőtő, és az én Atyám a szőlősgazda. Azt a szőlővesszőt, amely nem terem gyümölcsöt énbennem, lemetszi; és amely gyümölcsöt terem, azt megtisztítja, hogy még több gyümölcsöt teremjen.János 15, 1-2

Van még abból a finom szőlőből? - érdeklődött egyik gyermekünk a minap. Kaptunk ui. egy fürt igazán zamatos szőlőt, amit másnap is jó lett volna még megízlelni… A gyümölcs már csak ilyen, ha igazán jó. Az ember nem tud betelni vele, friss, üde, jólesik elfogyasztani, szemet gyönyörködtet nem csak a kertben, de a tortán, asztalon is.

Az Úr Jézus a hallgatói számára egy végtelenül közérthető kép segítségével mond el ismét igen fajsúlyos és mély értelmű isteni igazságokat önmagáról, a mennyei Atyáról és a tanítványi létről is. Ki ne értené, hogy a hasznos, áldott és szép élet olyan, mint egy érett, egészséges gyümölcs? Ki ne lenne képes meglátni, hogy Jézus itt arról beszél, hogy az övéinek nem vegetálni, hanem értékes, mások számára is örömöt adó életet kell élni? A zsidóságban mindenki tudta, hogy a szőlő az az örömöt jelentő gyümölcs. Pál apostol így fogalmazott- sokkal magasztosabban, mint ahogyan mi ezt szavakba önthetnénk: a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak a megjelenését. Keressük a gyümölcsöt a kertünkben, sétálunk, figyelgetjük milyen lesz a termés, mikor szakíthatjuk le az ágról, a tőről, lesz- e mit betakarítani, reménykedünk, hogy a végén fáradozásunk örömre fordul… A teremtő és életet adó Atya ugyanezt teszi, de azok is, akik bennünket körülvesznek. Nem csupán kíváncsiságból, hanem azért, mert szükség van a Lélek gyümölcseit termő keresztyénekre, akik türelmesek, jóságosak, szeretnek és békét sugároznak maguk körül, Istent magát viszik közel oda, ahol szükség mutatkozik, ezért így öröm találkozni, együtt lenni, beszélgetni velük, velünk…

A hívő életben nincsenek automatizmusok, erről is szól Jézus. A szőlővesszők nem teremhetnek maguktól, csak ha a szőlőtőn maradnak, és nem lesz sok gyümölcs még akkor sem, csak ha az Atya megtisztítja őket. Nincs olyan hívő élet, amely elszakadva a Krisztustól megvalósulhatna. Hiába szőlővessző, ha nem ragaszkodik, nem kapaszkodik a Krisztusba, ha nem él benne, ha az Úr éltető nedvessége, tápanyag utánpótlása nem járja át. Milyen evidens ez is és mégis mennyiszer feledésbe merül! A tanítványi közösség - mondjuk így, gyülekezet-  nem képes betölteni hivatását anélkül, hogy ne Krisztusba lenne beletagozódva! A szőlővessző is csak névlegesen marad önmaga, de ha nem a szőlőtőn él, akkor haszontalan venyige csak, élettelen, száraz fa. Jézus korában is ott volt a veszélye a felületes hitnek: mellé özönlöttek, csak rajongtak érte, várták a gyógyulást és örültek, amikor az Úr meghallhatta, megsegítette őket. De a tanítványi élet komolysága és elköteleződése azt jelenti, hogy vállaljuk az Általa és Benne való életet. Mit jelent ez? Folyamatosan ott lenni, ahol Ő van. Az igében élni, a templomban őt dicsőíteni, az imádságban nem lankadni, mindig mindenben Hozzá ragaszkodni, Tőle kérni, Belőle erőt nyerni, nem eltávolodni… Hogyan lehet, hogy egyes közösségek nőnek, hatást gyakorolnak a pogány, ateista környezetre? Egyetlen kulcsa van: intenzíven Jézusban élve. Látszik és érződik rajtunk miben éltünk: aggodalomban, panaszban, másokat elítélő véleményekben. Amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj. Hívő élet, az Atya és az embertársak számára örömöt jelentő tanítványi élet csak Jézus Krisztusban elrejtve valósulhat meg. Itt nem számít, mikor kereszteltek, hogy évtizedekkel ezelőtt konfirmáltam, egyszer már végigolvastam a Bibliát.  Az egyik kedves testvér egyszer azt mondta, neki hiányzik, ha nem tanulmányozhatja a Bibliát rendszeresen a testvérekkel, érzi magán, ha betegség miatt kimarad az alkalom, mert akkor már lankad, gyengül a hite is. Bizony a hívő életben a szüntelen szimbiózis számít csak. Ezért mondja Jézus: nélkülem semmit sem tudtok cselekedni.

Végül pár szó az Atya metszőkéséről. Mert bizony ebben az igében nem csak az öröm motívuma szólal meg, a gyümölcs és a szőlővessző képe, a tanítványok és az életadó Úr kapcsolata tisztázódik. Itt a bennünket megtisztító mennyei Atya is jelen van. Nekünk is van pár tő szőlőnk a parókia udvarán. Az évek során egy- egy testvérnek már eszébe jutott, hogy kimegy és gondozza ezeket a töveket, lemetszi, megkötözgeti, hogy legyen termés, hogy szebb legyen a végeredmény, többet szüretelhessünk. Gondoskodó szeretettel nyúltak a növényhez. Nem vadulhat el, nem hagyhatjuk csak úgy növekedni. A mennyei Atya örömöt akar, de időközben meg kell küzdenie azzal, ami nem odavaló, le kell számolni a kacsokkal, a felesleges, terméketlen szőlővesszőkkel. Testvérek! Urunk az örök örömbe vár, a mennyek országába. Már itt bőséges, boldog, áldott életet akar nyújtani. De ehhez az kell, hogy a szőlővesszők a rendeltetésüket betöltsék, meg kell minket tisztogatni az igével. Isten nem ért mindennel egyet, amit a tanítványok tesznek vagy szólnak. Nem minden jó az életünkben, akkor sem, ha keresztényeknek mondjuk magunkat. Az ige rámutat vétkeinkre és ha Urunk megtisztít, ha a bűneinktől megszabadulunk, megbánjuk azokat, engedjük, hogy lemetsszen rólunk ezt- azt az Atya, akkor mehet az élet tovább szépen, tisztán, áldottan. Ha nem engedjük meg ezt a munkát Istennek, akkor annak a vége tűz, azaz kárhozat. Jézus szép szimbolikus beszéde igencsak félelmetes fordulatot hoz. Nincs automatizmus a keresztyén életben. Az Atya rajtunk végzett munkája, megbocsátása nélkül elveszünk. Csak Jézussal van örömteli élet, csak Benne van szolgáló élet, csak Általa van örök élet. Egyszóval megmaradásunk egyetlen garanciája: Jézus.

Ez a mai nap- a Szentháromság ünnepe utáni 9. vasárnap- jeles nap a gyülekezet életében. Johann Rudolf Walther személyében saját lelkészt iktattak be őseink 1745. augusztus 15-én. Vajon hányan tudtak erről a most ittlévők közül? S egyáltalán milyen jelentősége, milyen üzenete lehet ennek a napnak számunkra? Többek között az, hogy miben áll a megmaradásunk. Nem a hagyományokban, ünnepi rítusokban és bizony nem is a templom épületében- hiszen sajnos ma már vannak elhagyatott, üres, gyülekezet nélküli templomok is. Egyéni és közösségi megmaradásunk egyedül attól függ, hogy életünk el van- e rejtve az Úr Jézus Krisztusban. Benne élünk- e, Belőle és Érte élünk- e? Egyházközségünknek csak akkor lesz jövője, ha Jézushoz ragaszkodunk és Őbenne maradunk és Ő mibennünk. Ámen

 Királyod érkezik hozzád, aki igaz és diadalmas, alázatos...Zakariás 9, 9 

Hadd mutassak be egy kedves játékot, amit hétről hétre szívesen játszottak volna felsős tanulóink… A játékleírás egyszerű: „Találd ki kire gondolok annak alapján, hogy három leginkább jellemző tulajdonságát felsorolom.” Egyszerűnek tűnik, de nem az.  Hiszen, ha ezeket a mondom kedves, vidám, jó szívű – rádöbbentünk, hogy mennyi mindenkire igaz ez…. Mondj még többet: segítőkész, jó barát… Na nem vagyunk előrébb. Az osztályközösségünkben kiderült, hogy mennyire sablonosan gondolkodunk vagy az alapvető jellemzők milyen sokunkra igazak. Még azoknak a gyerekeknek is kihívás volt ez a játék, akik 6 illetve 9 éve ismerik egymást. Mire belemelegedtünk, már ki is futottunk az időből. Mire rájöttünk, miért nehéz ez a feladat, addigra vége volt az órának. A következő alkalommal már bátrabbak és egymást karakteresebben megrajzolók lettek a gyerekek. Miben ragadható meg igazán az ő egyénisége, mi a legszembetűnőbb vele kapcsolatban? Néhány alkalom után az egyik tanuló engem is jellemzett, jó volt, hogy a többiek könnyen kitalálták…

Hogyan próbálnánk bemutatni Istent? Mi az a három legfontosabb tulajdonság, amely alapján mindenki tudná, hogy Őrá gondoltunk?

Felséges, megfoghatatlan, szerető

Láthatatlan, igazságos, hatalmas

Ítélő, haragvó, örök/ Mindenható, félelmetes, irgalmas…

Ézsaiás próféta így írt róla: elrejtőzködő, szabadító, a zsoltárosok ezt fogalmazták meg sokszor: türelme hosszú, hűsége a felhőkig ér, szeretete nagy, örökkévaló, könyörületes, győzedelmes… Igen, attól függően, hogy az eddigi korok emberei hogyan látták őt, miként tapasztalták meg saját életükben, a sorsukban népükben és a világtörténelem eseményein át cselekedni.

Tudjuk- e mi is, hogy Ő valóságos személy, az Élet Ura és forrása, aki nélkül mi nem léteznénk?  Ismerjük- e Istent annyira, hogyha róla beszélgetnénk vagy a felvázolt játékban valakinek rá esnek a választása, rögtön tudnánk kiről van szó?

Advent első vasárnapján nem csupán Istenről, a létező, láthatatlan lelki hatalomra tekintünk, hanem Jézus Krisztusra. Mennyi történetet tudnánk róla összeszedni? Csodák, életesemények, születés és halál jutnának eszünkbe, aligha több?  Igaz, diadalmas, alázatos – Zakariás szerit ilyen Izrael eljövendő Messiás királya. Hadd mondjam el, hogy Jézus Krisztus él és uralkodik és itt van közöttünk. Vannak-e személyes megtapasztalásaink vele? Itt vannak ezek az alkalmak, adventi találkozások, gyertyagyújtási alkalmak. Szeretném, ha mindenki tudná, most és itt azért vagyunk együtt, hogy Ő ránk találjon és lehessenek személyes hittapasztalataink vele. Ha a szívünk megnyílna az ő fogadására. Ha a mai nap, az adventi lelki út után nem úgy mennénk haza, hogy szép volt, hogy emlékeznénk a szolgálattevőkre vagy fel tudnánk sorolni, mit hallottunk, hanem úgy, hogy itt volt közöttünk az Úr Jézus! Miközben mi fáradoztunk, megszólalt az őt dicsérő rézfúvóskör, az ő magasztaló ének, ő szembejött velünk!  Jézus Krisztus alázatos. Nem harsányan és erőszakosan jön felénk. Csendesen érkeztél arra a földre, mit szavaddal teremtettél.) Hány éve, évtizede, mennyi módon beszélt már hozzánk, mennyiszer voltunk értetlenek, elutasítók. Ez mit sem változtat az ő alázatos és hűséges szeretetéből irántunk. Alázata abban is megmutatkozik, hogy még mindig Ő közelít felénk, nem követel, nem parancsol, csak szeretettel ajánlja a belőle jövő áldásokat, a békesség és vele való élet lehetőségét. Szolgálni jön bennünket, ami annyit tesz, hogy ő ad, lehajol, esélyt ad.

Diadalmas és igaz, másként is érthető. Jézus Krisztus valóságosan képes úrrá lenni mindazon, ami bennünket most legyőz. A rossz és fájdalmas szituációkban is megélhetjük, hogy diadalmaskodik a sötét felett. A szívünk nyomasztó titkait őrizve és azoktól szenvedve halljuk meg: Ő  diadalmaskodik a bűneink felett. S végül itt a félelmetes hatalom, a halál a maga reménytelenségével, Jézus Krisztus diadalmaskodik felette is, Királyod érkezik hozzád, aki igaz és diadalmas és alázatos. Ez ennek az adventnek az ószövetségből származó evangéliuma. Legyen ezen a mostani adventen személyes életünk örömhírévé: váljon az érkező Jézus Krisztus életünk urává, szívünk királyává!

Jézus mondja: „Vigyázzatok: a kegyességeteket ne az emberek előtt gyakoroljátok, hogy lássanak titeket, mert így nem kaptok jutalmat mennyei Atyátoktól. 2Amikor tehát adományt adsz, ne kürtöltess magad előtt, ahogyan a képmutatók teszik a zsinagógákban és az utcákon, hogy dicsérjék őket az emberek. Bizony, mondom néktek: megkapták jutalmukat. 3Te pedig amikor adományt adsz, ne tudja a bal kezed, mit tesz a jobb, 4hogy adakozásod titokban történjék; a te Atyád pedig, aki látja, ami titokban történik, megfizet neked.”

5„Amikor imádkoztok, ne legyetek olyanok, mint a képmutatók, akik szeretnek a zsinagógákban és az utcasarkokon megállva imádkozni, hogy lássák őket az emberek. Bizony, mondom néktek: megkapták jutalmukat. 6Te pedig amikor imádkozol, menj be a belső szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál Atyádhoz titokban; Atyád pedig, aki látja, amit titokban teszel, megfizet neked.”  Mt 6, 1-6

Szeretett Testvérek!

Kétféle hitgyakorlásról szoktunk leegyszerűsítve beszélni: az egyik csendes és láthatatlan, a másik látványos és jól hallható. Mindkettőre tudunk jó példákat. Pár hónapja olvastam egy szeretetszolgálat önkénteseiről (70-en vannak), akik hétről hétre, hónapról hónapra leveleket írnak fogvatartottaknak. Olyanokkal leveleznek, akik hosszú börtönbüntetésüket töltik, és nincsen családjuk… Személyüket azonban sosem fedik fel, a rendszert úgy építették ki, hogy az anonimitás biztosított. Jót tesznek valakivel, de végtelenül diszkrét módon.

Az emberi csoportosulások, egyesületek-  és bizony a vallásos közösségek is- jobban preferálják a szembetűnő, mások számára is megmutatkozó cselekvést. Ezt szoktuk inkább az igazi kegyesség megnyilvánulásának mondani és számon is kérni egymáson a gyülekezetben, a hívők közösségén belül. Ezt nevezzük szolgálatnak, hitből fakadó cselekedeteknek, bizonyságtételnek. Nyilvánvalóan azzal érvelünk, hogy a néma, mozdulatlan, fásult kereszténység hogyan is lenne magával ragadó, másokat Isten felé vonzó? A tevékeny, lényegét megmutató, szépen éneklő, bátor hitvalló közösség viszont méltán számíthat arra, hogy felkelti környezetében az érdeklődést, és egyre bővül tagjainak száma… A keresztény közösség ne rejtőzzön el, ne vonuljon vissza remetelétbe, hanem legyen világosság, hegyen épült város. Ezt tanítja nekünk az Úr Jézus. Egészen pontosan így helyezi a szívünkre: „Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.” Mt 5, 16

Nos hát akkor mitévők legyünk? Titkos jótevők legyünk, vagy bátor hitvallók? Nem áll ez a kettő egymással összebékíthetetlen ellentétben? S vajon melyik az, amelyik jobban felel meg a mennyei Atya tetszésének?

Biztosan szívesen beszélgetnénk erről egymással, hiszen az, hogy valami csendes és nem harsány, az nem azt jelenti, hogy nincs. Az, hogy valami titkos vagy diszkrét, még nem azt jelenti, hogy mozdulatlan és mérhetetlen. S bizony a hitgyakorlásnak vannak olyan terepei, amelyben fontos, hogy megtörténjen a hallható és látható bizonyságtétel, más szegmenseiben azonban jobb, ha megmarad a bensőségesség területén. Erre tanít bennünket az Úr Jézus ma.

Az első ilyen terület az adakozás. Jártunk már sok- sok olyan templomban, ahol a mecénások neve a falon márványtáblán és a padok tetejére szegezve réztáblácskákon olvasható vagy ólomüvegek aljára festve hirdetik: íme valaki vagyonából tisztelte az Istent. A jószándék s példaértékű cselekedet könnyen válhat azonban a büszkélkedés eszközévé. Jézus azt mondja, ha adományt adunk, ne tudja a bal kéz, mit tesz a jobb… Nem csupán attól óv, hogy mások előtt ne váljon a fellengzős magatartássá az adakozás, hanem attól is, hogy önmagunk előtt tetszelegjünk. Az előbb a példaadásról is szóltam. Igen, sok szülő, nagyszülő és keresztszülő és pedagógus megtanítja a rábízott gyermeknek, miért van persely a templomban. Elmondja, hogyan tudunk az Úr javára áldozatot hozni. De ez ugyancsak egy belső, diszkrét körön belül marad. A lényegre fókuszál: kell, hogy megtörténjen az adakozás. Mégis, milyen az ember! Ha történhet titokban is, akkor könnyen kísértésbe esik. Akkor előkerülnek az ötforintosok, s talán meg sem fordul a fejekben, hogy a sok aprópénzzel nem a pénz számlálásával megbízott presbiterek dolgát nehezítik meg, hanem az Atya előtt mutatkoznak be fukarságukkal. Ő pedig jól tudja, mi teszünk titokban és mi lakik a szívben, hogyan gondolkodunk áldozatról, javakról, Istennek szánt adományainkról.

Az Úr Jézus figyelmeztet: vigyázzatok! Távol álljon tőletek a képmutatás lelkülete, az emberi tetszés kivívásának szándéka. Istenünk nem azért gondoskodik rólunk és nem azért áld meg anyagi javakkal, hogy aztán emberi síkon arassunk magunknak babérokat. Ő jobban ismeri a szívünket, mint mi: a szívből, titokban történő felajánlás az Atya jutalmát vonja maga után. Mi ez a jutalom? Hiszem, hogy az az elvehetetlen igazolás, ami békesség formájában mutatkozik meg. A szív mélyén érzi ilyenkor az ember: helyesen cselekedett, Isten maga mosolyog felette.

S nézzük meg a másikat: az imádság témáját. Mert a kegyesség gyakorlásának ezernyi formája van. Az előttünk álló szombaton, szeptember 25-én az evangélikus diakónia napján minden bizonnyal most is köszöntik és díjazzák majd azokat, akik önkéntesként, évtizedek óta, gyülekezeti színtéren vagy hivatásukat gyakorolva hirdetik a kezek evangéliumát. Ők azok, akik tevékeny szeretettel állnak Jézus küldetésében és hirdetik őt, és viszik a kézzel fogható örömhírt, a gondoskodást és megértést embertársaik számára. Sztehlo Gábor születésnapján tehát a cselekvő kezekre fókuszálunk. De ezek csak akkor telnek meg erővel és jószándékkal, ha előtte imádságos „tétlenségben” álltak. S ahogyan az adakozást sem szabad kivinni látványosság terepére, úgy Jézus óv minket attól, hogy az imádságos életünket odavigyük. Mert a kegyesség gyakorlásának ez a része nem tartozik az árgus tekintetek elé. Az imádság bensőséges beszélgetés a mennyei Atyával. Nem eszköze annak, hogy bizonygassuk mások előtt a segítségével, hogy de bezzeg mekkora bennünk a hit. Azt más fogja bizonyítani: magától látszik a cselekedeteinken, kiragyog belőlünk  a jóindulat, szavaink mögött érezhető lesz békesség és isteni bölcsesség, kezeink örömmel végzik mindennapos szolgálatukat, hivatásban, szeretteink között, a teremtett világ érdekében. De a hosszú, mások számára szembetűnő, ájtatos imádsággal éppen nem azt érnénk el, amit gondolunk, hanem a visszatetszést.

Egy gyülekezeti imakörben egy asszony mindig csodálatos, szóvirágos magasztalásokat fogalmazott meg. Csak úgy áradtak az Istent dicsérő szavai. Volt, aki emiatt nehezebben nyílt meg a közös imádság során, mert ezek az imák olyan túláradó hitről szóltak. Aztán amikor a szomszédja is bekerült a gyülekezetbe és hallotta, hogy erről az asszonyról milyen elismerő véleménnyel vannak az imakör tagjai, akkor kiderült a másik valóság. Ez a nő ugyanis a szomszédok füle hallatára gyakran kiabált a családtagjaival, sokszor nem csak fennhangon, hanem vulgáris szavakkal szapulta őket. S azt is tudták a gyermekeik révén, mennyire elégedetlen és igazságtalan velük. Ezt sem lehet eltitkolni… Vajon a mindennap kimondott szavaink mennyire állnak összhangban az imaéletünkkel? Tényleg olyan kegyesek lennénk? Valóban tetszenek az Úrnak az imáink vagy kegyes máz az, amivel kritikus, kíméletlen véleményeket öntünk le, bántásokat, neki nem kedves témákat fedünk el, vagy egyenesen igeellenes látásmódot kívánunk ellensúlyozni? Bárhogyan is legyen, az Úr Jézus figyelmeztet: vigyázzatok! Emberek előtt is visszatetsző, a mennyei Atya előtt pedig valóságos színjáték lehet a helytelenül gyakorolt kegyesség. Mert Ő tudja, mi lakik a szívben! S amit titokban teszünk, ami csak Őelé kerül, őszintén, védetten, azért a lélek mélyén ott lesz a tőle kapható jutalom. Az imádság világa tehát az Istennel való bensőséges kommunikáció világa, értelmetlen világi szempontok szerint minősíteni. Ezért mondja Jézus: az én békességemet adom nektek, nem úgy adom ahogyan a világ, ne nyugtalankodjék a ti szívetek, ne is csüggedjen.

Szeretett testvérek! Hit és cselekedetek elválaszthatlanok, s bár Jakab apostol ennek a témának a specialistája az ÚSZ-ben, ma inkább hallgassunk az Úr Jézusra, ő mondja

Mt 7, 21Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: Uram, Uram, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát. 22Sokan mondják majd nekem azon a napon: Uram, Uram, nem a te nevedben prófétáltunk-e, nem a te nevedben űztünk-e ördögöket, és nem a te nevedben tettünk-e sok csodát? 23És akkor kijelentem nekik: Sohasem ismertelek titeket, távozzatok tőlem, ti gonosztevők!

Ebben a komoly figyelmeztető igében mindkettő hangsúlyos: a hitvallás és a hitből táplálkozó cselekedetek is. S úgy tűnik, hogy mégis hiányozhat mindkettőből valami. Az a titkos, mély önátadás, amely meghajlik Jézus személye és áldozata előtt. Az a bensőséges szeretet az Ő irányába, amely elfogadja, hogy őnélküle semmit sem tudunk cselekedni és semmivel sem büszkélkedhetünk, hogy minden kegyelem. Csak az Ő elsőségét és mindent betöltő valóságát elfogadó ember tud letenni minden igyekezetet, és képes élete, hite és mindennapjai terén elfogadni, hogy nem a mi emberi látásunk és megítélésünk a fontos, hanem egyedül Ő és a mi Őrá hangolt szívünk. Mert a te Atyád pedig, aki látja, ami titokban történik, megfizet neked.

Fotó: Mount- Rushmore titkos szoba ( USA) 

És ő „adott” némelyeket apostolokul, másokat prófétákul, ismét másokat evangélistákul vagy pásztorokul és tanítókul, hogy felkészítse a szenteket a szolgálat végzésére, Krisztus testének építésére. Efezus 4, 11-12

Igehirdetés a Megyegyűlésen Orosházán, 2021.09.02. csütörtök 17 órakor 

Tisztelt Ünnepi Közgyűlés!

Szabadjon egy helyzetet tisztázó gondolattal kezdeni. Lehet, hogy többek ki nem mondott kérdéseit fogom megválaszolni rövid bevezetőmben. Miért kell egy lelkésznek egy adott világi esemény során vagy egy profán helyzet kapcsán megnyilvánulnia? A helyszín kötelezné a megszólalásra? A lelkész, ahogyan a hivatás neve is rámutat, a lélek dolgaival foglalkozik, ezek között a lelkiismerettel is. Nem csak az egyének számára, hanem a közösségek tekintetében is ő maga lehet az élő lelkiismeret. Szavak nélkül is. Hálátlan szerep ez, amelyet félreállítással, elhallgattatással is jutalmaztak sötét történelmi korszakokban. A feladat és küldetés mindig ugyanaz, ma is. Azt az Istent képviselni, aki a Szentírásból ismerhető meg és akinek a törvénye nem csak kőtáblára, hanem szívbe írt törvény is kell legyen. Minden időben.

Ezen az ünnepi órán az Ő teremtményeiként, rá figyelve, önmagunkat a helyünkön látva, alázatos és nyitott szívvel állunk meg. Fontos lelki cselekményt végzünk: saját istenképünket a Biblia Istenének megismerésével tisztogatjuk, hogy ne veszítsük el a helyes tájékozódást, az irányt és Őt magát semmiképpen sem.

A most felolvasott igéből ismét az köszön ránk, hogy Isten adományozó, ajándékozó Isten.

Ő ad, sőt adott. Megelőlegezett szeretetét nem érdemeink szerint osztogatja. Ő adott életet, Ő ad eledelt minden élőlénynek. Felhozza napját gonoszokra és jókra, esőt ad igazaknak és hamisaknak… Ő ad megváltást a világnak Krisztusban, önmagát adja szégyenletes kereszthalálra és Ő adja Lelkét mindenkinek, aki kéri… S ahogyan Pál apostol is fogalmazott: Ő adja a személyre szabott feladatot, elhív, hivatásba állít a ránk bízott talentumok ismeretében.  S bizony ezt is érdemes látni: Ő adja a terepet is a feladat gyakorlására- hiszen „ nincs hatalom mástól, mint Istentől, ami hatalom pedig van, az az Istentől rendeltetett.”  Még az akkor is így van, ha az számunkra érthetetlen… (( Jézus is ezt mondja Pilátusnak: semmi hatalmad nem lenne felettem, ha nem adatott volna neked. Jn 19, 11)) 

Az Isten tehát ad, pazarlóan osztogat. Mert ez az Ő lényegéből fakad. S ha már itt vagyunk a tanév elején, idézzük is az egy időben ugyancsak elfeledett, átírt sorát Móra Ferenc Zengő abc-jének: Jó az Isten, jót akar.  

Mi kell legyen erre az ember válasza?

Az ajándéknak örülni, azt megsokszorozva jót munkálni. Az ember küldetése e világban a szolgává lett és magát megüresítő Isten szogálatába állni. Nem tarthatod meg magadnak a javaidat! (Jézus számon kéri a földbe rejtett talentumot, amit nem kamatoztatott az a szolga, aki kapta.)

A mi dolgunk tehát, odaadni a szívünket, időnket, tetteinket és szavainkat az Úrnak. Az Ő eszközeiként létezni ebben a világban. Tudva, hogy rajtunk át viszi végbe akaratát Isten.

Ahogyan egy XIV. századi imában is megfogalmazták keresztény elődeink:

Krisztusnak nincs más keze, csak a mienk,

hogy művét végrehajtsa.

Krisztusnak nincs más lába, csak a mienk,

hogy az embereket Isten útján vezesse.

Krisztusnak nincs más ajka, csak a mienk,

hogy az embereknek Istenről beszéljen.

Nincs más segítsége, csak a mienk,

mely az embereket Istenhez segíti.

 Hogyan tegyünk az isteni ajándékok és felhatalmazás birtokában? Éjünk hálaadással vele! Köszönve, hogy Ő ránk bízott valamit, s nekünk lehetőséget adott arra, hogy a világot jobbítsuk általa, hogy miközben hasznosak lehettünk, betölthettük hivatásunkat.

Alázattal és hűségesen. Úgy gondolom, a mai nap díjazottjai sosem dicséretért vagy az egyszer majd elnyerhető elismerésért álltak helyt. Azért tették mert így érezték helyesnek.

Reményik Sándor: Azt mondják c. verse szépen tükrözi  ezeket  gondolatokat és összegezheti a megértett ige üzenetét.

  Azt mondják...

 Azt mondják, hogy fényt hintek szerte-szét

- Én olyan sötétnek tudom magam. -

 Azt mondják, köszöntésem: békesség.

- S be nyugtalan vagyok, be nyugtalan! -

 Azt mondják, dalom ír és enyhülés,

És több, mint szépség: jócselekedet.

 - Bennem dúl a magamra-ismerés,

S meaculpázva verem mellemet. -

 Azt mondják, aki találkozik vélem,

Hogy tőlem ő kapott ajándékot.

 - S én tehetetlen, sajgó kínnal érzem,

Hogy mindenkinek adósa vagyok. -

 Ó, Barátaim, ha egy fénysugár

Lelketekig hullt, át a lelkemen:

 Nem enyém az a fény, csak bennem jár.

Istennek köszönjétek, - ne nekem!

¹⁷Amikor / Jézus/ útnak indult, odafutott hozzá egy ember, és térdre borulva előtte, azt kérdezte tőle: „Jó Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” ¹⁸Jézus így szólt hozzá: „Miért mondasz engem jónak? Senki sem jó az egy Istenen kívül. ¹⁹Tudod a parancsolatokat: Ne ölj, ne paráználkodj, ne lopj, ne tanúskodj hamisan, ne károsíts meg senkit, tiszteld apádat és anyádat.” ²⁰Az pedig ezt mondta neki: „Mester, mindezeket megtartottam ifjúságomtól fogva.” ²¹Jézus miután rátekintett, megkedvelte, és ezt mondta neki: „Egy valami hiányzik még belőled: menj, add el, amid van, és oszd szét a szegények között, akkor kincsed lesz a mennyben; azután jöjj, és kövess engem.” ²²A válasz miatt elborult az ember arca, és szomorúan távozott, mert nagy vagyona volt. ²³Jézus ekkor körülnézett, és így szólt tanítványaihoz: „Milyen nehezen mennek be Isten országába a gazdagok!” ²⁴A tanítványok megdöbbentek szavain, Jézus azonban ismét megszólalt, és ezt mondta nekik: „Gyermekeim, milyen nehéz az Isten országába bejutni! ²⁵Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint gazdagnak az Isten országába bejutni.” ²⁶Ők még jobban megrökönyödtek, és ezt kérdezgették egymás közt: „Akkor ki üdvözülhet?” ²⁷Jézus rájuk tekintett, és ezt mondta: „Az embereknek lehetetlen, de az Istennek nem, mert az Istennek minden lehetséges.”  ( Igehirdetés 2021. augusztus 22-én Mk 10, 17-27 alapján) 

Mi a fontos? A lélek vagy a kézzel foghatók? Az elvek vagy az anyagiak? Melyikre van inkább szüksége az embernek, mire kell nagyobb figyelmet fordítson? Lehet a kettő egyensúlyban valamiképpen? Elvtelenül is lehet élni, de az élet minősége és megítélése szempontjából nem érdemes. Pénztelenül is lehet élni, de nagyban függ attól az élet minősége és társadalmi megítélése. Mintha egy mérleg két serpenyője lenne előttünk, amibe kínos pontossággal helyezgetjük a javakat.

Íme egy ember, aki igyekezett az életét ifjúságától fogva jól berendezni. Úgy megy oda Jézushoz, hogy tudja, egyedül csak az Istennek kijáró megszólításban szerepelhet az, hogy "jó". Ő is tudja, hiszen izraelita, tudja, hogy egyedül az Isten tökéletes és mégis: mer szaladni, mer térdre esni, meri Istennek kijáró megszólítással illetni Jézust. Már ebben a közeledésben benne van a felismerés, itt most nem egy egyszerű rabbitól fog kérdezni, hanem sokkal nagyobbtól, aki megmondja neki, miként tehet szert a legnagyobb kincsre. Ez az ember tudja, hogy még nem szerzett meg mindent, amire egy ember élete során szert tehet. A tisztességes istenfélő életnek már birtokában van. Egy tisztes vagyon is rendelkezésére áll. Valami még hiányzik a teljességhez. Célba akar érni, el akarja nyerni az örök életet.

Ez az ember sokak számára kedves és példaértékű lehet. Jézus is megkedvelte, amikor ránézett. Mondhatnánk, hogy szimpatikus jelenség lehetett. Egy férfi, akiben van kellő alázat, akinek jól vág az esze, jó ítélőképességgel bír, képes az életét kézben tartani és távlatokkal rendelkezik. Hogyne lenne az ilyen ember szimpatikus! Nem hamis elégedettséggel és elbizakodottsággal tekint önmagára, tudja, hogy mindaz, amit eddig elért, csak a földi életben lehet irigylésre méltó. Neki a mennyei, az örök is kell, s ehhez megfelelő útmutatást csak Jézustól kaphat. Csodálatos a pillanat, a felismerés, páratlan lehetőség. Ott esik térdre az Isten Fia előtt, s most mindenre fény derülhet. S valóban fény is derül, de nem úgy, ahogyan ő várja, mert az a fránya pénz mindent befolyásol…

Igen. " Minden rossznak gyökere a pénz szerelme, amely után sóvárogva egyesek eltévelyedtek a hittől, és sok fájdalmat okoztak önmaguknak." 1 Tim 6, 10 Így írja Pál kedves fiatal tanítványának, Timóteusnak. Szerelem… mindent felülíró érzelmi töltet, ami mindent más színben (rózsaszínben) láttat, sőt vakká tesz más, sokszor nagyon fontos dolgok és tevékenységek iránt, kizárólagosságot követelve… Hát ez az... Csak az a fránya pénz ne volna! A háborúhoz is ez kell, háromszorosan... Zsarolni is lehet vele, könnyen el lehet csúszni miatta. Szörnyű egy eszköz! Elvakítja az embert a hamis csillogásával, s mint egy észbontó szerelmes, birtokolni akarja szerelme tárgyát… Pedig Jézus olyan egyértelműen mondja: „Senki sem szolgálhat két úrnak, mert vagy az egyiket gyűlöli, és a másikat szereti, vagy az egyikhez ragaszkodik, és a másikat megveti: nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak. Mt 6, 24

S rögtön itt is vagyunk napjainkban. Ismerjük a valódi értékeket, az igaz elveket, a Tízparancsolatot? Megtartottuk- e ifjúkorunk óta? Igyekeztünk szépen felépíteni az egzisztenciánkat, hogy legyen mit a tejbe aprítani majd idős korunkban is? Hogy is van ez? Az elvek versenyeznek a javakkal? Ugyanaz megy személyes életünkben, mint nagyban a világban? Nézzük a más vagyonát, a másik országot, és közben irigyeljük az ő jólétét? Hogyan nyilatkozik meg egy keresztyén ember, egy istenfélő a pénzügyek tekintetében? A sajátjára gondol csupán? Hordoz- e felelősséget, érti- e a közteherviselést, eszköznek vagy célnak látja saját életében az anyagi javakat? Vagy a pénz dolgában nem ismerünk tréfát, sem elveket? Nézzük meg, mi zajlik a világban, a kontinensünkön! Az embereket - de akár országokat is- a pénzzel jól sarokba lehet szorítani. Szomorú, igaz történeteket tudnék mesélni a rendszerváltoztatás előtti időből, hogyan késztettek embereket a lelkiismeretük, hitük ellenében ateista elvek előtti meghajásra. (Több- kevesebb sikerrel ugyan)." Pénzt kapsz, lehetőséget az ingyen tanulásra, csak állj be a vörös csillag alá… "Jézus pont az ellenkezőjét mondja. " Oszd szét a vagyonodat és kövess engem!" Hiányzik még valami számodra? Az örök életbe akarsz bejutni? Azt nem úgy kell megszerezni, minta földi értékeket. Nem kiérdemelni, megfizetni, kiügyeskedni. Ehhez sokkal több köze van Jézus követéséhez.  A pénz szerelmét fel kell váltani az Úr szeretetére. Az előbb említett vagyon a Tízparancsolat feladását kéri és a parancsolatok közül rögtön az elsővel kezdi- belőle lesz az Isten, aki hódolatot vár. S ez után jön a többi is, amit fel kellene adni: hát nem ezt látjuk a világban? Egy Isten elsőségét tagadó, Tízparancsolatot, az Úr teremtettségi rendjét tagadó, szép kifejezéssel élő progresszív, modern, látszatra mindenkit elfogadó, de Isten igéjét elutasító szemléletet? Remélem látják ezt is a Testvérek!

Ahogyan van keresztény értelmiségiek szövetsége- ők hívnak mindennapi imára a hazánkért egészen a választásokig- úgy van keresztény vezetők és üzletemberek társasága is. Hasznos lehetne egy- egy konferenciába belehallgatni, de már a honlapjuk kezdő oldala is beszédes. (keve.hu) A riói Krisztus Megváltó monumentális szobrának fotójával és egy mondattal köszöntik az olvasót: " Hálás a szívünk, hogy Isten gyermekei lehetünk." Nos ez a kulcs. Nem az az első, hogy mi a helyzet a befektetésekkel, ki mire költötte…, mennyibe kerül?... miért annyi? …  hű de sok!  hova tették? … stb. Hanem egy hitvallás: hálás a szívünk, hogy Isten gyermekei lehetünk.  Ez azoknak a szívéből felszakadó mondat, akik Jézust követik. Ez méltó hozzájuk.

Mert lehet úgy is, ahogyan ez az ember tette. Amikor Jézus azt kérte, tegyen jót a pénzével, adja oda a szegényeknek ő előre tudta, hogyan tud gondoskodni erről a ráhagyatkozó, benne bízó emberről. De az ember szerelmese a pénze volt és a szívét nem akarta odaadni Jézusnak. Nem neki hiányzott valamije, belőle hiányzott valami. Egy valami még hiányzik belőled- pontosan ezt mondja Jézus. Régi mondás, hogy az ember pénztárcája tér meg a legutoljára. Ez szükséges ahhoz, hogy létrejöjjön a feltétlen bizalom az Úrban, a hit a Gondviselőben. A szív odaadása. Ez az ember nem adta oda. Nem csak a vagyonát tartotta meg, hanem a szívét is. Megtartotta a szerelmesének, a pénznek… Hiszen amin a szívünk csöng, az az Istenünk- mondta Luther is.

Ki üdvözülhet? Az ember nem, mondja Jézus. Mert a szívnek megannyi szerelmese van, akiket kedvesebbnek, jobbnak, szebbnek tart Jézus Krisztusnál.  Ezért üdvözülni lehetetlen, egészen egyszerűen ez az igazság. Az ember számára elérhetetlen, egyedül az Istennek lehetséges. Az örök élet ajándék, kegyelem, egy tálca gazdagság. Lehet elfogadni, és lehet hátat fordítani neki. Az újszövetségi híradások között egyedül itt fordul elő, hogy valaki így megy el Jézus közeléből: lehajtott fővel, üres szívvel… de velünk nem kell ez történjen. A gazdag férfi szomorú evangéliumi története lehet/ legyen számunkra örömhír.  Hogy bár senki emberfiának nem lehetséges üdvözülni, de van Üdvözítőnk, aki az örök életet nekünk akarja ajándékozni. Nekünk nyitja meg, nekünk nyújtja kegyelemből, csak adjuk neki a szívünket, hogy Ő legyen annak szerelmese. Ámen

Jézus arról is mondott nekik példázatot, hogy mindenkor imádkozniuk kell, és nem szabad belefáradniuk. Így szólt: Az egyik városban volt egy bíró, aki Istent nem félte, az embereket pedig nem becsülte. Élt abban a városban egy özvegyasszony is, aki gyakran elment hozzá, és azt kérte tőle: Szolgáltass nekem igazságot ellenfelemmel szemben! Az egy ideig nem volt rá hajlandó, de azután azt mondta magában: Ha nem is félem az Istent, és az embereket sem becsülöm, mégis mivel terhemre van ez az özvegyasszony, igazságot szolgáltatok neki, hogy ne járjon ide, és ne zaklasson engem vég nélkül. Azután így szólt az Úr: Halljátok, mit mond a hamis bíró! Vajon Isten nem szolgáltat-e igazságot választottainak, akik éjjel-nappal kiáltanak hozzá? És várakoztatja-e őket? Mondom nektek, hogy igazságot szolgáltat nekik hamarosan. De amikor eljön az Emberfia, vajon talál-e hitet a földön? Lk 18, 1-8 

Monotóniatűrés- jól ismerjük ezt a fogalmat és ki- ki tudja önmagáról, mennyire jó ebben vagy mennyire esik nehezére. Akik szalagmunkások valószínű nagy monotóniatűréssel rendelkeznek, hiszen naponta ugyanazt a tevékenységet végzik órákon át, mindig visszatérő munkafolyamatokban állnak. Egyeseknek szükségük van erre a kiszámíthatóságra, mások egy ilyen munkahelyről már a második napon elmenekülnének. De a kifejezés kapcsán gondolhatunk olyan tevékenységekre is, amik precizitást és türelmet feltételeznek, hosszú ideig ugyanazt az állhatatosságot követelik tőlünk. Azt hiszem, én ezért sem tudok kézimunkázni, hiszen aprólékosság mellett minvégig türelmesnek kell lenni, s a produktum majd akkor lesz szép és akkor készül el, ha időközben is minden mindig ugyanúgy történt. Nincs változatosság, nem lehet a közepén feladni, nem lehet hirtelen megfutamodni, megunni… Ha látni szeretnénk a kész terméket, sokáig kell állhatatosan ugyanazokat a műveleteket egymás után sorjázni: napról- napra, ugyanolyan minőségben és tempóban, ugyanazt ismételve, egyhangúan. 

Jézus egy példázatot mondott arról, hogy mindenkor imádkoznunk kell és nem szabad belefáradni az imádságba. Nagyon sok bátorítást és ígéretet kaptunk tőle ebben a témában, sőt példát is a Miatyánk szövegével. Ezért is indult istentiszteletünk a Hegyi beszédből idézett ige énekével, a 88. számúval. Kérjetek és adatik, keressetek és találtok, zörgessetek és megnyittatik nektek…  Ugyancsak Máté evangéliumában van feljegyezve az Úr Jézus másik ígérte, amelyben már a közös imádság hasznára és erejére emlékeztet: „ Ha ketten közületek egy akaraton lesznek a földön minden dolog felől, a mit csak kérnek, megadja nékik az én mennyei Atyám.” Mt 18, 19

De mi van, akkor, ha már sok ideje könyörög valaki egy adott ügyért és az nem teljesedik be? Mi van akkor, ha nem kapjuk meg, nem úgy tűnik, hogy nyitott isteni fülekre talált volna? Jézus azt mondja, mindenkor imádkozzatok. Úgy érthetjük ezt: imádkozzatok akkor is, amikor feleslegesnek tűnne, akkor is, ha értelmetlennek, haszontalannak tűnne. Imádkozzatok nemcsak akkor, amikor magatokat érzitek alkalmatlannak rá, hanem, amikor is, amikor úgy gondoljátok, hogy a másik fél- akihez intézitek a kérést- nem tűnik alkalmasnak arra, hogy megértse a szavaitokat. Imádkozzatok mindenor és ne fáradjatok bele!

A zsidó tanítói hagyományban sokfajta stíluselemet találhatunk. A fokozást, a nagyobb felől a kisebb felé, a kisebb felől a nagyobbra mutatást az ellentéteket is… És íme itt is egy jól érthető kép, egy megdöbbentően túlzó ellentétek nyelvén megfogalmazott példabeszéd. Az Atyára mutatva egy embertelen és istentelen bírót állít elénk, egy közönyös egyént. Nem érdekli senki, csak önmaga. Így láthatja az az ember az Istent, aki már valaki évek óta imádkozik gyógyulásért, amikor hosszú ideje könyörög a családjában a bajok megszűnéséért, szerettei megtéréséért, szenvedélyekből való szabadulásért és sok ezer ima ellenére sem történt még. A messze lévő istenségnek nem számítok. Csak a saját dicsősége érdekli, az, hogy megkapja a emberek magasztalását, hódolatát. Ő egy életidegen valóság… Vagyis az életem és az én problémám lényegtelenek neki.

Jézus úgy mondja el ezt a példázatot, hogy a kétségeskedő szinte egyetért ezekkel a szavakkal. Viszont egy szemernyi hit is van, rögtön vitázna vele. Hiszen Isten számára az ember kedves teremtmény, annyi jót tett már velünk! Nem lehet hasonlósága ezzel a megátalkodott bíróval. Rögtön belevágnánk Jézus szavaiba és ezt mondanánk: Én nem így ismertem meg a mennyei Atyát! Könyörületes, szeret engem- és legszívesebben felsorolnánk, hányszor éreztük életünk során, hogy nem hagyott magunkra, megértett, felkarolt, megbocsájtott. Ott volt, amikor számítottam rá! Akkor is jót tett velem, amikor nem érdemeltem meg, sőt akkor is adott nekem, amikor semmit sem kértem.  

Tegnap elhunyt egy kedves lelkésztestvérünk. 56 éves volt. Márciusban készítettek vele interjút élet és halál kérdéseiről. Az Isten kezében című műsor ma is visszanézhető. Beszélt az imádságról, arról, hogy mélypontjaiban a kegyetlen istenarcot látott maga előtt, és kutatta, miért engedi a szenvedést. De ezt végig kisbetűvel kell írni, mert ez nem Ő, ez csak egy kép, úgy tűnik mintha az lenne. Majd arról is bizonyságot tett, hogy rákos betegsége során nem a múlt és nem a jövő felé fordult, hanem az itt és a most adott számára menedéket, mert itt és most helyzetében az élet legkisebb rezdüléseiben is megláthatta az örömöt, a szépet, a fénysugarat, élvezheti az arcát simogató szelet. Szavaiból pedig egyértelműen megértjük, hogy Isten itt és most vele van, nem hagyta el. Felkészíti arra, hogy szembe tudjon nézni azzal, ami mindannyiunk számára elkerülhetetlen, hogy békességgel becsukja maga mögött az ajtót.

Isten nem könyörtelen. Nem igazságtalan. Isten nem közönyös. Isten nem csak önmagával van elfoglalva. Minek teremtett világot? Hiszen Ő maga tökéletes, nem volt erre szüksége, ránk sem. Ő értünk cselekedett! Értünk teremtette mega  gyönyörű világot és bennünket szeretetből és nekünk akar jót adni. Böjte Csaba olyan szenvedélyesen mondta, hogy szeretteim, jobban szeret bennünket a mennyei Atya, mint az Ő szent Fiát, hiszen nem kímélte értünk. Tulajdonképpen csupán visszahangozta Pál apostol szavait. Igen, Pál apostol mondott is érthetetlenül állt afölött a tény fölött, hogy Ő a Krisztust káromló, az övéit üldöző és erőszakos ember volt, mégis irgalmat nyert, mert hitetlenségében tudatlanul cselekedett. Még engem is jobban szeret az Atya, mint Krisztust!

Ezernyi cáfolatát adhatjuk ennek a példázatnak! Sötét pillanatainkban azt mondhatjuk ugyan: igaza van Jézusnak, amikor úgy mutatja be a mennyei Atyát, mint ezt a könyörtelen bírót, úgy látjuk, mint az embervilág iránt érzéketlen mennyei személyt. De még sincs igaza neki, mert a mennyei Atya jobban szeret engem, mint az a Jézust, aki ezt a példázatot számomra átadja! Akkor hát mi lenne az igazság? Merre mozdul el a mérleg serpenyője?

Jézus nem hagy kétséget. Megérti a mi lelki vívódásainkat. S mégiscsak afelé vezet, hogy ne a kísértő, kétkelkedő hang legyen bennünk erős, hanem valami más. A hit. A hit Isten jószándékában, szeretetében, az Ő számunkra jó akaratának véghezvitelében.

Tegnap az ifisekkel beszélgettünk már idézett mátéi igékről. Arra a kérdésre, hogy mi lehet a be nem teljesülő imák hátterében azt mondta az egyik tizenéves nagylány azt mondta: nem hiszünk… Megértette az imádság titkát, „ a titkot”  az imádság hátterében. Ráérzett a lényegre, arra, amit itt Jézus tanít: nem a dolgokon, a tapasztalásokon eseményeken fordul meg az imádság sorsa, hanem a szív hitén.

A példázatbeli özvegyasszony kitartó, állhatatos, nem tágít. Tudja, hogy egy bíró dolga az igazságszolgáltatás. Ezt a feladatát úgyis el fogja végezni. Vagy előbb vagy utóbb, de így kell lennie. Nem erre az egyetlen bíróra, a jellemvonásaikra néz, hanem abban bízik, ami a bíró küldetése, feladata, hogy az teljesíti a kötelességét. Hiszen ezért bíró. Bennünk is ez a hit kell éljen. A mi mennyei Atyánk azért Atya és azért Isten, hogy nekünk is Atyánk legyen, hogy nekünk is Istenünkké váljon, de ez csak úgy tud megtörténni, ha mi ezt ebben az imádságos kapcsolatban meg tudjuk tapasztalni.

Mit olvasunk még? A bíró szavait: asszony terhemre van, zaklat, megteszem, amit kér, mert már jó lenne tőle szabadulni tőle… Nem gondolnám, hogy bármelyikünk azért imádkozna sokat, hogy Isten megunja végre a szavainkat és beteljesítse végre a kéréseinket. Nem hisszük, hogy a mi Istenünk ilyen lenne. Nem hisszük, hogy zaklatásnak venné az imádságot, hiszen Jézus maga buzdít és maga tanít az imádságra és várja, kéri a hozzá fordulást. Sőt várja az imádság mögött lévő hitet. A mi imádságos monotóniatűrésünkben még van hová fejlődni. De ehhez nem eszközök kellenek, habár katolikus testvéreinknek sokat segít a rózsafüzér- hogy föl ne adják félúton… Az igazi eszköz az imádság monotóniatűréséhez a hit. Hit kell, bizalom a mi szerető mennyei Atyánkban, hogy bármit is látunk és tapasztalunk, a mi lelki szemeink Őrá tekintsenek, és a mennyei célra. Ha mi azt el akarjuk érni, nem szabad feladnunk az imádságot sosem. Ámen

Azután vakok és bénák mentek hozzá a templomba, és meggyógyította őket. Amikor pedig a főpapok és az írástudók látták azokat a csodákat, amelyeket tett, és a gyermekeket, akik a templomban ezt kiáltották: „Hozsánna a Dávid Fiának!” - haragra lobbantak, és így szóltak hozzá: „Hallod, mit mondanak ezek?” Jézus pedig így válaszolt nekik: „Hallom. Sohasem olvastátok: Gyermekek és csecsemők szája által szereztél dicséretet?” Erre otthagyva őket kiment a városból Betániába, és ott töltötte az éjszakát. Máté 21, 14-17

Szeretett Testvérek az Úr Jézus Krisztusban!

Fél év után újra együtt lehetünk a templomban. Most érezzük át igazán a bibliai történetek üzenetét: évszázadokon át nem mindenkinek adatott meg, hogy minden héten ott legyenek az Úr házában. A Jeruzsálemtől távol élők csak a nagy ünnepekre tudtak felmenni, elzarándokolni a templomba. Bár voltak zsinagógáik- gyülekezeti házak- ahogyan ma mondanánk- és áthatotta a mindennapjaikat is a hitük, hiszen gazdag imaéletet étek- mégis rendkívüli örömöt jelentett számukra, ha eleget tehettek a törvénynek és elmehettek a templomba. Tették ezt sokakkal együtt, a szétszóratott zsidóság bizony még távoli provinciákból is ide gyülekezett. Ma így érzhetjük azt, ami összeköt bennünket az előttünk éltekkel, templomépítő ősökkel, Isten láthatatlan népével időn és téren felül. Lelkünkben tapasztalhatjuk meg a szenttel való találkozás utáni vágyat, a hálát, az áhítatot, a hazatérés megnyugvását.

Máté zsidó ember volt, saját hittestvérei számára úgy írta meg az evangéliumot, úgy szerkesztette össze Jézus élet-történetének apró mozaikjait, hogy Ők egyszerre értsék a Szentírást- tehát a héber kánont és abban a próféták Jézusra mutató jövendöléseit- és egyszerre értsék mindazt, amit Jézusban az Úr ki akar jelenteni. Mint egy leckét szépen fel tudta volna mondani minden izraelita, mi történik a templomban? Hiszen erre is megvoltak a rendelkezések a papok kiválasztásától. Kezdve az öltözetük, a szent tér berendezésein át egészen az áldozatok fajtáin és az ünnepek felépítésén át.

De azon a bizonyos húsvéton, amikor Jézus az életét adta értünk, valami más történt a templomban: gyógyulás. És ez már előre mutat arra, hogyan kell látnunk nekünk is a templom funkcióját. Az Isten házába nem az egyedül méltók csoportját kell keresni, nem csak az igazak, a kiválóságok, az Írásokhoz nagyon értők érkeznek- bár vitathatatlan, hogy ott vannak a közelben ők is: a főpapok és az írástudók. A vakok és a bénák azonban különösen is igyekeznek Jézus közelébe, sőt a gyermekek is!

Érdemes itt megállni és már ebben is az örömhírt látni. Ott, akkor, 2000 évvel ezelőtt a testi fogyatékosok, a látványosan hiányt szenvedők átélték a gyógyulást. Ez ma is lehetséges ez az Úr Jézus által. Mert miről van szó? Olyan szépen mondjuk ki az empátia formálta megnevezéseket: láttásértült, mozgás korlátozott. Vajon ne lenne ránk igaz? „Látásukat valami akadályozta”- olvassuk Lukács evangéliumában, amikor húsvét után a tanítványok ténylegesen találkoznak az Úr Jézussal, de nem ismerik fel, pedig ott lépdel mellettük. Jézus itt van velünk, minden nap, de milyen sokan nem látják Őt életútjuk útitársának... Olyan sötéten lát- mondjuk arra, aki tele van pesszimizmussal. Ó, milyen vak homályba futnak azok, akik reménytelenül élik az életüket! A lelki látás komoly hiányaival találkozunk ott, ahol az emberek csak a szomorúságot, az elmúlást, a rosszat képesek látni maguk előtt. Megannyi ideológia, számos világlátás csatározik, de vajon hogyan állunk az Isten kegyelmét látó hittel? S mennyi szív érzéketlen a megbocsájtás ajándékának meglátására!

Ha ide jövünk a templomba, látni akarjuk az Istent, ahogyan Zákeus tette, felmászva egy fügefára. Ott a magaslaton hátha más mutatkozik meg nekünk, mint az életünk mélyében. Mutasd meg nekünk az Atyát- mondjuk mi is hasonlóan Jézus egyik tanítványához, Fülöphöz.

Aki tudja magáról, hogy hiányt szenved valamiben, az odasiet Jézushoz. „ Nem látok tisztán, mutass utat! Adj orientácót, nem látom a célomat, nem tudok irányt tartani. Úr Jézus baj van a látásommal! Már csak a veszélyeket látom, a fenyegetést, a félelmetest. Nem látok kiutat! Baj van azzal, hogyan látom önmagamat.”  Hallottam már azt is, hogy valaki elpanaszolta, tudja, hogy senki sem tökéletes, de nem látja a bűneit. Milyen tisztán és felemelően szól az örömhír: meggyógyította őket…  

S ott van az a másik csoport, mozdulni, járni, teljes emberként tevékenykedni képtelenek. Hát nem így érezzük magunkat olyan sokszor? Bénultan, tehetetlenül, enerváltan. Nem tudok előre lépni- és itt szó sincs ambícióról, karrierről… Csak az egyszerű emberi cselekvésekről, arról, hogyan éljük meg szeretetünket, a legbensőbb kapcsolatainkban, legközvetlenebb környezetünkben. Hogyan teszünk valamit a hitünk miatt, van- e szolgálatunk Isten felé? Teszünk- e egyetlen lépést is a bajba jutottért, továbbadjuk- e az élet üzenetét, örömhírét, ami bennünket is lelkesít? Mozdulunk- e mi, ha más nem is tenné? Hogyan járunk- kelünk a mindennapokban: mozgásában korlátozottan vagy testi korlátok között is lendületes hittel? Örömhír hangzik a bénákkal kapcsolatban is. Van esélyünk a megújulásra, hiszen Jézus meggyógyította őket- így olvassuk…

S megannyi csoda történt még ott. Nem kapunk részleteket, de arról igenis hallunk tudósítást, hogy a gyermekek, akik minden apróságot észrevesznek és olyan izgő- mozgók, ők tudják, hogy mind erre hogyan kell felelni. Ők meglátják Jézus Istenségét, Ők felfedezik benne a Megváltót, ezért boldogan dicsérik Istent és kérik az Ő további segítségét, hiszen a Hozsánna azt jelenti: segíts meg! A gyermeki tekintet látja, kitől várhatja a segítséget. A gyermeki lélek nem várakozik, azonnal kifejezi, amit felismert, kimondja amire rájött. A gyermeki lelkesedés önfeledten tör elő, boldogan magasztalja a hatalmas Istent!

Ma az éneklés vasárnapja van. Szomorú tény, hogy a pandémia nem csak a közösséget, de a közös éneklést is elvette tőlünk. Pedig ha az ember énekelhet, akkor eltűnik a félelme. Bevallom, egy-két hittanóra volt csupán, amikor nem énekeltünk. De azért mégsem úgy tettük, mint azelőtt. Kevesebbet énekeltünk és nagyon halkan. Ezért is volt számomra olyan megrendítő, amikor itt a 4b és az 5b osztályokkal az adventi és karácsonyi tv-s felvételekre sor került. Mert bár nem volt istentiszteletet, a csodálatos gyermekhangok felcsendültek itt. Isten gyermekeinek magasztaló éneke kell, hogy ma betöltse a templomokat. Akkor is, ha talán még óvatosan, akkor is, ha még csak a maszk mögött, de a szív hite kell kifejeződjön benne. Nem hallgathatjuk el, hogy egyetlen segítőnk az Úr Jézus Krisztus, Ő az Isten Fia. Ezért énekeljük együtt azokkal a jeruzsálemi gyerekekkel: Hozsánna a Dávid fiának! Mindenki rá van szorulva a csodára, az isteni közbelépésére: mi is, most, itt is. Annyi bajunk van, amiből ki kell bennünket szabadítani! Lelki látásunk, szolgálatra való hajlandóságunk- de még az szeretetünk egyszerű, tevékeny megélésének terén sem vagyunk egészek, egészségesek. Az Ő gyógyítására van szükségünk. Ezért emlékeztet bennünket a gyermekek dicsérete, hogy Kihez lehet bizalommal fordulni.

Amikor Jézust megfeddik a főpapok, akkor maga is egy zsoltárt, egy énekes imádságot idéz az ő értetlenségükkel és haragjukra válaszul. Amikor a mindenhez értőket leszereli, egy igével teszi azt. Tehát úgy, hogy mindenkinek el kell tudni azt fogadni. Ő maga emlékezteti a büszke írástudókat az Írásra, Isten akaratára a gyermekekre nézve. Ők azok, akik felnyitják lelki szemeinket Isten dicséretére. Ők azok, akikre nézve nekünk az Istent magasztalni kell. Hát nem látjuk őbennük a csodát? Amikkor megszülettek és kezünkbe vehettük őket, már arra sarkallt bennünket az ő törékeny életük, hogy dicsérjük az Istent. ( Így éltesse az Isten az édesanyákat ma különösen!) Amikor láthatjuk az ő életük kibontakozását, fejlődésünket, az nem arra sarkall bennünket, hogy dicsérjük az Istent? ( Az édesapákat is éltesse a jó Isten, bár ez a nap az anyukák számára elkünített...)  Gyermekek és csecsemők által szerzel magadnak dicséretet... Nem vesszük észre milyen távol kerültünk attól a bizalmi kapcsolattól, ami bennünket Istenhez kellene kössön? 

Egy hete elém állt az egyik kisiskolásunk és arra kért és arra kért, hogy újra énekeljünk el egy éneket. Miért? Mert otthon együtt dalolták a testvérével és nem tudták felidézni a középső részét. A gyermeki őszinteség még így is megfogalmazódik. Szükségem van arra, hogy Istent dicsérjem, nekem ezt tudni kellene, fel akarom eleveníteni. Nem maradhat így! Újra meg kell tanuljam! Így vagyunk ma együtt.

Fel kell elevenítsük, hogy Isten házába gyógyulni jövünk.

Fel kell elevenítsük, hogy az Úr Jézus Krisztus Isten Fiaként életünk gyógyítója. Ő itt van, velünk van s ki- ki megtapasztalhatja, hogyan gyógyítja őt  a lelki vakságból, bénaságból, a lélek bajából, bűneinkből.

Fel kell elevenítsük, hogy Isten házában a segítséget kérő gyermeki ének szava mindig egybecseng Jézus szavaival. Ő azt várja tőlünk- kicsitől és nagytól, őt keresőktől és az ő dolgaiban jártasoktól-  hogy Őt szívvel, szájjal, lélekkel dicsérjük. Ámen

Igehirdetés Mezőberényben 2021.április 18-án

Jn 10, 22-29. ²²Elérkezett Jeruzsálemben a templomszentelés ünnepe. Tél volt. ²³Jézus a templomban, Salamon csarnokában volt. ²⁴Ekkor körülvették a zsidók, és így szóltak hozzá: Meddig tartasz még bizonytalanságban bennünket? Ha te vagy a Krisztus, mondd meg nekünk nyíltan! ²⁵Jézus így válaszolt nekik: Megmondtam nektek, de nem hisztek. Atyám nevében végzett cselekedeteim tanúskodnak mellettem, ²⁶de ti nem hisztek, mert nem az én juhaim közül valók vagytok.  ²⁷Az én juhaim hallgatnak a hangomra, és én ismerem őket, ők pedig követnek engem. ²⁸Én örök életet adok nekik, és nem vesznek el soha, mert senki sem ragadhatja ki őket az én kezemből. ²⁹Az én Atyám, aki nekem adta őket, mindennél nagyobb, és senki sem ragadhatja ki őket az Atya kezéből.

 Nyilvánosság- Olyan szó ez, ami mindannyiunk számára azt közvetíti: hozzájuthatunk az információkhoz, nem titokban, hanem mindenki számára hozzáférhetően hangoznak el fontos témák, tudnivalók, hírek. A nyilvánosság védelem is és leleplezhetőség is egyben. Ha valami elrejtve - azaz a nyilvánosság kizárásával történik- , az lehet az érintettek védelme miatt, de azért is, hogy bizonyos tények ne kerüljenek ki egy adott körből. A nyilvánosság védettséget jelenthet, hiszen lehetővé teszi a melléállást, és igazságért kiált. Ugyanakkor támadhatóságot és erőfitogtatatást is hordoz magában, gondoljunk csak a nyilvános kivégzésekre.

Jézus Krisztus három éven át nyilvánosan működött Galilea településein. Egy- egy házi találkozóról is olvasunk, de mindig volt mellette legalább  három tanítvány az érintetteken, házigazdákon kívül. Nem zárványt hozott létre a tanítványi körből, követőkből, hanem Isten országa örömhírét hozta el szavakban és tettekben.  Járta az utakat, magához hívta a tömegeket, együtt ünnepelt népe tagjaival, komolyan véve zsidóságuk szent napjait.  Mindig nyilvánosan tanított, például a templomban is, ahol bárki megállhatott mellette, bárki megszólíthatta, megkérdezhette, megfogalmazhatta a kérdéseit, aggályait. Jézus azért jött a földre, hogy megváltó munkája, isteni szeretete hozzáférhető legyen mindenkinek. Számára a nyilvánosság alapvető volt. A tanítványok kiküldésekor bátorítólag mondta: „Mert nincs olyan rejtett dolog, amely le ne lepleződnék, és olyan titok, amely ki ne tudódnék. Amit a sötétségben mondok nektek, azt a világosságban mondjátok el; amit fülbe súgva hallotok, azt a háztetőkről hirdessétek.”  ( Mt 10, 26-27) Megparancsolta, hogy tanítsanak az ő nevébe, de azt ne valami exkluzív szellemi körben tegyék. Nyilvánosan tegyenek bizonyságot Őróla. Ha valaki tehát vállalja a nyilvánosságot, annak állnia kell a sarat: felkészültnek kell lennie, tudnia kell, hogy nem csupán támogatókra, hanem támadókra is számítania kell. Az Úr Jézus tudta, az igének nem csak szelíd befogadóival fog találkozni a templomszentelési ünnepen, hanem az írástudókkal, akik szavait kiforgatják, analizálják, sarokba akarják szorítani. Számtalanszor érkeztek hozzá úgy farizeusok, hogy a kíváncsiságuk mögött a kísértés szándéka állt.

Nyíltság- Ha te vagy a Krisztus mondd meg nekünk nyíltan! Van az a beszédmód, amit a diplomáciában alkalmaznak. Az okos tárgyalópartnerek képesek szépen becsomagolni a mondandójukat, szavaik mögött tisztelet és furfang- bölcs mértkékletesség áll. Óvatos és megfontolt kijelentések hangoznak el a diplomaták szájából. A tárgyalás témája akkor sem teljesen nyílt, ha nyilvános. Igen, hiszen a direkt, egyenes beszéd nem mindig célravezető. Tudjuk, mennyit lehet ártani azzal, ha valakinek „ami a szívén az a száján”. Jézus tanítása mindig nyílt és isteni erejének megnyilvánulása ugyancsak az volt. Ha gyógyított, csodát tett, abból kiolvasható volt hatalma. Vakon születettnek adta vissza a látását, leprásokat tisztított meg, halottaknak adta vissza az életét. Ezek a zsidóság hite szerint messiási jelek voltak, tehát ismertetői annak, akit régóta megváltóként vártak.

A kiállítások során különféle szakmák mesterei mutatják meg tudásukat, láthatóvá válik számunkra az az igyekezet és elköteleződés amit képviselnek. Ha magunk előtt látjuk műveiket, kétségtelen lesz számunkra az a tudás, amivel rendelkeznek. Olykor persze arra is adódik lehetőség, hogy bepillantást nyerjünk szakmájuk rejtelmeibe. Bemutatják a fortélyokat, legyen szó szövésről, bőrművességről, fazekasságról vagy a kolbászfesztiválon a sertés feldolgozásáról. Nem is kell mondaniuk semmit, hiszen kezük alatt ég a munka, és ott mindenki szeme láttára jön létre az alkotás. Jézustól azt várták a farizeusok, hogy nyíltan mondja meg: Ő  a Krisztus. Pedig tettei és tanítása ereje mellette szóltak. Minek itt bármit is mondani? Magáért beszél minden megnyilvánulása!

Nyilvánvalóság- Jézus a megértést kéri számon, miközben szembesíti a kemény, az Ő személye előtt bezárt szívű és ellustult fülű farizeusokat. Mit kér tőlük számon, a nyilvánvaló tények beismerését, a már hallott és tanult ige összekapcsolását azzal, amit ő jelentett ki. Az Úr igéje igaz, mindent hűségesen cselekszik ( Zsoltár 33,4) … 8Az ÚR törvénye tökéletes, felüdíti a lelket. Az ÚR intő szava határozott, bölccsé teszi az együgyűt. 9Az ÚR rendelkezései helyesek, megörvendeztetik a szívet. Az ÚR parancsolata világos, ragyogóvá teszi a szemet. 10Az ÚR félelme tiszta, megmarad örökké. Az ÚR döntései igazak, mindenben igazságosak ( Zsoltár 19,8-10)  De aki tudatosan ellenáll a nyilvánvalónak, amit lát és hall, azzal mit lehet kezdeni? Lehet, hogy látnak, de nem értenek. Lehet, hogy hallanak, de nem befogadók. Nem tudják értékelni a nyilvánosságot, nem tudják értelmezni a nyíltságot. Nem hisznek. Ezért a nyilvánvaló igazság következményét sem teszik meg. Pedig aki közel jön a nyilvánosan működő Jézushoz, az látja, hallja, tanításait és cselekedeteit, az előtt a nyíltszívű, bennünket önmagához emelő személye is lelepleződhet. Ahogyan a nyilvános kivégzést, a kereszthalált végigkövető római százados sem tudott mást mondani: bizony ez az ember igaz volt (  Lk 23, 47) ez az ember az Isten fia volt ( Mk 15,39) …

Jézus erről a nyilvánvalóságról beszél, amikor a jó pásztor és a rá hallgató nyáj képét hozza elő. Egyszerű és világos kép, mindenki értheti: a juhok ismerik a pásztort, hallják a hangját és követik őt. Cserébe minden jót megkapnak tőle: biztonságot, nyugalmat, életet. Olyan jelent és olyan jövőt, amely az Atya kezében pihen, elrejtettséget és békét, hiszen senki sem ragadhatja ki őket az Atya kezéből.

Le lehet birkázni a keresztyéneket, de ezt csak az teszi, aki nem érti meg Jézus példázatából a nyilvánvaló örömhírt, hogy nekünk közünk lehet Istenhez. Csak az fogalmaz így, aki nem hallja meg ebből az evangéliumot, akinek a szíve olyan kemény, hogy Jézus értünk történt tettei és nyíltan értünk vállalt áldozata nem nyitja meg lelküket az isteni szeretet és irgalom előtt. A mai vasárnap a Jó pásztor vasárnapja- a mai vasárnap az irgalmas szívű Úr vasárnapja, misericordias domini. Az Úr szeretetével tele van a föld- tagadhatatlan jelekkel közevíteti ezt felénk Isten, csak adjon nekünk megbocsátást, hogy értetlen és sötét szívünk képes legyen hittel megragadni az Ő kegyelmét!

Ma 500 évvel ezelőtt is valami hasonló történt, amit igénkben olvastunk. Luther Wormsba ment a birodalmi gyűlésre, hogy ott a nyilvánosság előtt szóljon. Ellenfelei egy szót várnak tőle: revoco azaz visszavonom. De ez nem hangzott el, ezzel szemben a reformátor őszinte és bátor szívvel megvallotta hitét. Nem is hangozhatott el más. Hiszen megismerte  Krisztus szavait az igéből, az örök életre vivő isteni kegyelmet, ami hit által bármelyikünké lehet. Mondhatnánk, hogy aki kézbe veszi a Szentírást, annak a Napnál is világosabb, hogy egyedül Krisztus érdeméért, az Ő áldozata által, ingyen és kegyelemből van az üdvösség. Ezt nem lehet elhallgatni. Erről kellett neki is prédikálnia, ezt kellett képviselnie a német nemzet nemesei, császára, a római katolikus egyház bíborosai, pápája előtt s minden egyes leírt művében. Krisztus követését tekintve, de a nyilvánvaló igazságok viszonylatában nekünk sem lehet más reakciónk, csak azok a szavak, amik akkor 1521. április 18-án hangoztak el: akkor – híressé vált hitvallásában – így fogalmazott:

„Hacsak meg nem győznek engem a Szentírás bizonyságaival vagy világos okokkal…  akkor az általam idézett Szentíráshoz vagyok kötve, és lelkiismeretem Isten Igéjének foglya… nem biztonságos, sem nem helyes dolog a lelkiismeret ellen cselekedni. Itt állok, másként nem tehetek, Isten engem úgy segéljen. Ámen.”

Jézus halálát mindenkor testünkben hordozzuk, hogy Jézus élete is láthatóvá legyen testünkben. Mert életünk folyamán szüntelen a halál révén állunk Jézusért, hogy Jézus élete is láthatóvá legyen halandó testünkben. Azért a halál bennünk végzi munkáját, az élet pedig bennetek. Mivel pedig a hitnek ugyanaz a Lelke van bennünk, ahogyan meg van írva: „Hittem, azért szóltam”, mi is hiszünk, és azért szólunk. Mert tudjuk, hogy aki feltámasztotta az Úr Jézust, az Jézussal együtt minket is feltámaszt, és maga elé állít veletek együtt. 2 Korinthus 4, 10- 14

Kevés gyermekkori filmélményem van. A szüleink ui. figyeltek arra, hogy hétközben kizárólag akkor üljünk a tévé elé, ha minden feladatunk készen van és minden este fél 8-kor már aludni kellett menni- ez bizony még 8. osztályosként is így volt. A hétvégén persze bepótoltuk: jöttek a nagyobb családi filmezések. Bár a nem nekünk való – korhatáros vagy éjszakai- filmekhez nem volt hozzáférésem, egyes filmek félelmetes és rossz érzést keltő képeit még mind a mai napig fel tudom idézni. Úgy emlékszem, hogy egy történet szereplője gyermekkora óta valamilyen mérgező anyagot kapott, amihez hozzászokott a szervezete, így aztán bármi, amihez hozzáért, az megsínylette. Ezért nem tudott barátkozni, a természetben mozogni. Egyetlen tapintása is halálos volt a környezetében lévő virágokra nézve. Egyszer egy pillangót fogott meg és az élettelenül hullott ki az ujjai közül. Rémísztő volt látni a halálos, mérgező érintést.

Mostanában egyre több területen kerül sor addig tabunak bizonyuló témák feldolgozására. Az egyezőség mindegyikben az, hogy mérgező vagy fekete előtagot kapnak: a szakirodalom tud a fekete pedagógiáról, ami a gyermek rovására elkövetett, hosszú távon negatív hatású pedagógiai cselekmények összessége. De nyíltabban beszélünk ma már a mérgező anyákról is, akik nemhogy a szeretetüket vonják meg a gyermeküktől, de bántalmazó, ártó viselkedésükkel lerombolják az édesanya- gyermek kapcsolatról alkotott ideánkat, és nagyban hasonlítanak ehhez a mérgező kapcsolatok is- amiket korántsem tartunk újdonságnak. Már jó egy éve minden napunk halálozásról, elhunytakról szóló statisztikáról, a halállal szembeni heroikus küzdelmekről szólnak, mégis megdöbbenünk, ha az élet legszebb és igen magasztos területein – anyai szerep, pedagógia, szeretetkapcsolatok terepén- is szembesítenek bennünket a fekete, mérgező, ártó, halálos hatásokkal…

Pál apostol számára nem volt tabu a halálról beszélni. Nem volt kellemetlen megemlítenie, hogy halált hordozunk a testünkben, hogy szüntelenül a halál révén állunk és a halál végzi bennünk a munkáját. A korinthusi levél ezen igéi alapján mégsem gondolnék valamiféle fekete teológiába bocsátkozni... akkor sem ha bizonyos időszakokban és eszmeiségekben még a hitet és azok hirdetőit is be akarták feketíteni… Csak korunkban tapasztaljuk a távolodást, viszolygást a halál témájáól, de Isten emberei sosem dugták fejüket a homokba, nem néztek félre sem a halál sem a bűn kapcsán, ezért is tudunk a hamartológia, vagy thanatológia résztudományokról, a halálkutatásról valamint a bűn témájának dogmaitikai feldolgozásáról. Pál sokszor és nyíltan szól leveleiben a halálról, de nem szemlesütve, vagy az addig is ismert igazságokat végre felfedve, hanem azokat helyén kezelve. Ezért mondja egy helyen: „Halál hol a te fullánkod? Halál hol a te diadalod? Hála Istennek, aki a diadalmat adja nekünk Jézus Krisztus által!” Az apostol a másik oldalt is egyértelművé teszi: az életet, Krisztus életét bennünk, az életre vezető utat, az élet evangéliumát.

Az egyházi hagyomány szerint ma fehérvasárnap van. A hét vezérigéje az újszülött csecsemőkre utalva szólít fel bennünket, hogy ahogyan a kisbabák az anyatejet, úgy mi az ige hamisítatlan lelki tejét kívánjuk. Ez a táplálék, az új élet táplálására, növekedésére kell. Ennek a vasárnapnak a fókuszában az élet, az új élet áll. Régen a nyolcnapos húsvéti ünnep utolsó napján a keresztség állt a vasárnap középpontjában. A krisztusi életben való részesedés, a tudatosan vállalt keresztyén hit. A nagyszombaton megkeresztelt katechumének levették egy héten át hordott fehér ruhájukat és elkötelezett, tudatos új életük felé tekintettek. A régi életnek vége, az Isten nélküli, bűnös élet lezárult, új, szent élet következik, mert a keresztségben meghaltunk a bűnöknek, de Lélek által élhetünk a Krisztusnak. Sok gyülekezetünkben ilyenkor van a konfirmáció, fiatal testvéreink vallástételének, első úrvacsorájának napja.

Látható, hogy a mai napi igéje, egyházi hagyományunkban gyökeredző tartalma és gyakorlata nem egyfajta " fekete teológia" - az Istenről szóló beszéd egyébként sem lehet az. Ha körbenézünk, s ha látszólag úgy tűnik is, hogy a halál világunk minden területén hatalmat követel magának, mert erősebbnek mutatkozik, hiszen a gonosz, a bűn rombol lelket, életeket, közösséget és ezt Krisztus tanítványai is érzik a testükben, a küldetésüket teljesítve, de ez mégsem taglóz le, mégsem áraszt el mindet. Jézus követői- az elsők és mi mostaniak is a húsvét üzenetét hirdetjük: itt az Élet Istene, a Feltámadott az Úr, benne nekünk is életünk lehet. Pál apostol a hitéről beszélve ezt a fehér, szent, tiszta üzenetet adja át, így ragadhatjuk meg ma is a legteljesebb örömhírt, evangéliumot. Mert amíg az első húsvét során az üres sír láttán félelem és remegés lett úrrá a tanítványokon, ő hisz és ezért szól. Nem tud néma maradni. Sőt azt mondja el, hogy ezért a hitért, ami őt átitatja, amit ő képvisel, azért még a halált is megéri vállalni. S bár szüntelen kockáztatja az életét az utazások során és az értetlenséggel találkozva veszélyeket él meg, de bensőjében az életet hordozza és ezért életet munkál. Pál apostolt Krisztus evangéliuma élteti és ezt hirdeti. Amerre megy, ahová odafordul, amely településhez eljuttatja az örömhírt, ott élet támad. A Feltámadott új életet ajándékozó láthatatlan érintése lesz tapasztalhatóvá.

Számtalan igen idős lelkipásztor, szolgált élete végéig. Nem volt, aki pótolja őket, de nem is akartak szótlanok, tétlenek maradni. Kilencvenen túl is odaálltak a ravatal mellé, ha már nem is tudtak felmenni a szószékre, az oltártérből vagy széken ülve hirdették az igét. Egy lelkésztársam idős lelkész édesapja utolsó szívdobbanásáig akart prédikálni. Megadatott neki. Miközben a halál rajtuk munkálkodott, a mulandóság jegyeit hordozták, viselték betegségeiket, sajgó tagjaikkal aggastyánnak mutatkoztak, a gyülekezet előtt, Krisztust hirdetve tűz és élet töltötte be őket.

Jézus él és mi is élni fogunk! Tudjuk, hogy aki feltámasztotta az Úr Jézust, az Jézussal együtt minket is feltámaszt, és maga elé állít veletek együtt. Fehérvasárnap ragyogó örömhíre ez, amit hiszünk, amit értelmet ad a mindennapoknak, amitől reménytelivé válik az életünk a halál kapujában is. Nem szomorkodhatunk úgy, mint akiknek nincs élő Uruk, mint akik nem tudják, kihez tartoznak, hogy Ő győzött a halál felett. Jézus a mi életünk, aki most is és örökké éltet bennünket! Ámen

Aki tehát hallja tőlem ezeket a beszédeket, és cselekszi azokat, hasonló lesz az okos emberhez, aki kősziklára építette a házát. És ömlött a zápor, és jöttek az árvizek, feltámadtak a szelek, és nekidőltek annak a háznak, de nem omlott össze, mert kősziklára volt alapozva. Aki pedig hallja tőlem ezeket a beszédeket, de nem cselekszi, hasonló lesz a bolond emberhez, aki homokra építette a házát. És ömlött a zápor, és jöttek az árvizek, feltámadtak a szelek, és beleütköztek abba a házba; az összeomlott, és teljesen elpusztult. ( Jézus mondja). Máté 7, 24-27 

Egyetemista koromban volt egy akkor nagyszerűnek mondott élményem, ez teszi feledhetetlenné még ma is. Bonhoeffer teológiájából írtam a szakdolgozatomat, ezért elhatároztam, hogy minden művét elolvasom, német nyelven. Nem volt különleges az elgondolás, mivel akkor ösztöndíjas időmet töltöttem a müncheni Collegium Oecumenium-ban kollégiumban, ahol ezek a kötetek mind fellelhetők voltak. Az elsőt, a legkönnyebbnek mondottat azonban már éppen valaki olvasta. Az egyik kollégista társam ekkor a segítségemre sietett: a saját könyvét kölcsönözte nekem. Amikor elkezdtem olvasni a Követés című művet, amelynek az első része a Hegyi Beszéd magyarázata, megdöbbentem. Miért? A fiatalember pontosan azokat a mondatokat húzta alá, amelyek nekem is fontosak voltak, engem is megszólítottak. Felemelő lelki élmény volt! Mennyire hasonlítunk egymásra, milyen jó, hogy egyformán látjuk Isten dolgait! Ezzel el is kezdődött egy barátság.

Jézus Krisztus amikor a Hegyi Beszédet – tanításainak rövid összefoglalását- lezárta, nem azt szerette volna, hogy csupán lelkesedjünk szavain. Ő nem szellemi társat akar bennünk látni. Manapság mi már elégedettek vagyunk azzal, ha valaki osztja a véleményünket. De Ő ennél többet akar! Azt kéri, kövessük Őt. Ne csak halljuk, értsük az Ő beszédét, ne csupán rajongók legyünk, akiknek hevül a szíve az Ő szavai hallatán, hanem legyünk az igének cselekvői. Legyünk annak engedelmes megtartói. Amikor az irgalmas szamaritánusról elmondta a jól ismert példázatot, akkor sem azzal zárta le, hogy visszakérdezett, vajon megértették- e a tanítását. (Nem annyi a tét, hogy egy lájkot teszünk a szavai végére a közöségi médiában, vállalva, hogy teszik a szöveg…)  Az őt kísértő törvénytudónak, azt akarta tudni, hogyan nyerheti el az örök életet, azt mondta az irgalmas szeretetről szóló példázat záró akkordjában, hogy menj el és te is hasonlóképpen cselekedj. Itt most nem csak egyetértésről, elvi kérdésről van szó, hanem tettekről. A hallást cselekvés kell kövesse, különben mit sem ér.

Reformáció ünnepén volt ez a mátéi szakasz igehirdetési ige. 500 évvel ezelőtt az ige még nem hangzott ilyen széles körben, mint ma. Nem ismerték az Isten tiszta szavát, mert nem volt Bibliájuk. Az akkori egyház sem helyezett rá valódi hangsúlyt, csak a reformátorok szolgálata révén nyílt meg újra az ige hirdetésének útja. Ma már azonban szól, hallgatjuk, hozzáférhetünk, nyomtatott és digitális formában is eléjük, ezernyi platformon jutnak hozzánk igemagyarázatok. A hit hallásból van, a hallás Isten igéje által. Hála Istennek még vannak igehirdetők is- bár tudnunk kell hogy egyre kevesebben, sajnos De AZ Úr Jézus nyilvánvalóvá teszi: az ige csak akkor lesz életmentővé, ha a hallást cselekvés is követi. Csak akkor lesz az élet/ örök élet forrásává, ha engedelmesen rá építjük életünk házát a Krisztusi alapra.

Hétköznapi példák is segítik ennek a megértését. Hála Istennek, a fülünket nem tudjuk becsukni, ellentétben a szemünkkel. Ha veszélyjelzést hallunk, akkor már az segít elkerülni a balesetet. De mi történik akkor, ha valaki azt kiáltja: Vigyázz!  - és mi nem vigyázunk? Mi történik akkor, amikor figyelmen kívül hagyjuk a figyelmeztetést? Egyértelmű, hogy veszélybe sodorjuk magunkat. A vonat indulásakor, érkezésekor már messziről halljuk a hangjelzést. Tudunk kell helyesen cselekedni, hátra lépni a peronon. A hang meghallása csak akkor lesz életté, ha cselekedet, engedelmesség is követi azt. Hány családban igazolják vissza ennek a létjogosultságát! Mennyiszer emlékeztettük már kisebb nagyobb  gyermekeinket a nevelésük során ezekkel a szavakkal: Én szóltam! Te pedig nem fogadtál szót, igaz? Ne csodálkozz, hogy ez történt, mert nem hallgattál rám, nem fogadtad meg a tanácsot…

Az Úr is látja ezt, amikor a népére néz, mert így olvashatjuk Ézsaiásnál: 65,1Megkereshettek volna, de nem kérdeztek, megtalálhattak volna, de nem kerestek. Itt vagyok, itt vagyok! – mondtam a népnek, amely nem hívta segítségül nevemet. 2Kitártam kezemet naphosszat az engedetlen nép felé, amely nem a jó úton jár, hanem a saját feje után

2021. január elseje. Megfogadjuk, megígérjük, elhatározzuk… Jézus ennél többet vár: engedelmes cselekedeteket, az igére alapozott életet, rá épülő mindennapokat. Mert bár mindenki reményteljes, az előzőnél jobb évet kíván a másiknak, de garancia nincs arra, hogy könnyebb lesz. Ha csak a mára kapott igét olvassuk, az Úr Jézus azt mondta: ömlött a zápor, és jöttek az árvizek, feltámadtak a szelek, és nekidőltek annak a háznak. Minden irányból érkezik a baj, a támadás. Nem arról ír, hogy könnyű, problémamentes időszak vár ránk. Ha nyitott szemmel és füllel járunk, tudhatjuk, mennyire igaz ez. Ezer veszély leselkedik ránk. Bajok, betegségek, nehézségek, szellemi támadások, de emberi értetlenség és szeretetlenség is. Ne legyen illúziónk. Az élet veszélyes terep. Küzdőtérre indulunk most is! Ömlő eső, sodró árvíz, hatalmas vihar… ki- ki mást láthat mögötte, de Jézus felkészít rá! Túl lehet élni. Megmarad életünk háza. Megmaradhatunk. Van reménységünk, van ígéretünk arra, hogy talpon maradunk. DE csak egy feltétellel: ha halljuk és cselekedjük is az Ő igéjét. Az ige akkor válik az életünkké/ vérünkké/ sajátunkká, ha befogadjuk és aszerint élünk. Ha engedelmesek vagyunk az igével, ha ebben az évben nem szellemi társai leszünk Jézusnak vagy pártoló tagok leszünk Jézus csapatában, hanem ténylegesen elindulunk az Ő akarat szerinti élet megvalósítására.

A könyvkölcsönzős nagyszerű élményem végig kíséri az életemet, de van ennél több szebb és mélyebb is. A közös szolgálatok emlékei, amikor nem csak barátságra tettem szert, hanem mély testvéri kapcsolatok alakultak Jézus miatt. Amikor hívő testvérek odaálltak és azt mondták: Jézusnak akarok szolgálni, itt vagyok. … és órákon át sütöttük a mézeskalácsot az időseknek. … és együtt gondoskodtunk 20-30-40 fiatal táborozásáról … és meglátogattunk rossz körülmények közötti időseket … és napokon át közösen vittük a gyülekezeti újságokat házról házra … és vasárnap kora reggel már együtt készültünk a gyermekistentiszteletre … és lemondtunk az alvásról, ha kellett csak hogy összeálljon a gyülekezeti újság … és odaadtuk egy délelőttünket, hogy méltó tisztasággal ünnepeljünk az istentiszteleten a templomban… Testvérek, akik nem csak lelkesednek az Isten szavai hallattán, akinek nem egy szép szólam és bátorítás az ige, hanem mozgósító szó, követésre, engedelmességre, szolgálatra hívó jézusi akarat. Testvérek vannak előttem, akik nem félnek úgy élni, ahogyan Jézus mondja és kéri. Akik szívük és életük átformálásával, engedelmességével prédikálnak. Akiknek a hite attól szilárdult meg, hogy nem féltek elindulni Jézus után, áldozatot hozni, mert komolyan veszik az igéjét, arra alapoznak.

Hány ismerősöm mondja ezt: majd, ha nyugdíjas leszek, tudod, most még itt van a munkám. Hány ismerősöm hozza a kifogásait, hogy támogatnia kell valamiben a családtagjait és ezért nem tud odaszántabb lenni Jézus ügyében. Hogy szívesen hallgatja a szavait, de most még nem tud többet vállalni ennél- szolgálatban, de személyes hitéletében sem. Még fogva tartja a múltja, nem tud leszámolni azzal, túl sokat kér Jézus, még nem érett meg az idő. A gazdag ifjú jut eszembe, aki ugyancsak az örök élet titkára kérdezett rá Jézusnál, de nem tudta elengedni azt, amiről úgy gondolta, nélkülözhetetlen, nem tudta szétosztani a vagyonát. Azaz nem tudott áldozatot vállalni Jézusért, az ő követéséért. Szomorúan folytatta az útját. Pontosan ez az, amikor jönnek az árvizek, szelek, s az ember akkor bizonytalan, gyenge hittel néz szembe a bajokkal, és kétségbeesik, sír, összeomlik…

2021-es évbe úgy indulunk, hogy Jézus nyilvánvalóvá teszi megint, mi vár ránk. Hála Istennek, az életünk folytatódhat. Az évek száma gyarapszik. De ez sem lesz könnyebb. Egyetlen okunk a bizakodásra az, hogy van egy kőszikla, amin ott állhat a házunk, az Úr Jézus Krisztus maga. Aki minden vészt, viszályt és életünk összes ellenségét legyőzte, kézben tartja Istenként az elemeket, a szellemi hatalmasságokat, a bűnt - és még a halál sem választhat el tőle, mert Ő a feltámadás és az Élet. Ő a garancia arra, hogy ez az évünk békés, beteljesült reményekben gazdag legyen. Nekünk pedig nem kell mást tenni, csak teljes szívvel hinni, ráhagyatkozni, és merni az Ő igéje szerint élni. És akkor áldottak lehetünk, jöhetnek az árvizek, tombolhatnak a szelek, a rá épült élet állni fogja mindezt. Sőt Urunk ígérete szerint örökké megáll! Ámen

https://latvanyossagok.hu/10-lenyugozo-sziklakra-epult-varos-a-vilag-minden-tajarol/ 

Van- e még a kenyérnek becsülete és a szentségnek értéke? Már megint olyasmit írok, amit bárcsak ne kellene említeni, hiszen ezek fájdalmas tényekként kerülnek figyelmünk középpontjába.

Államalapító Szent István királyunk emberi nagyságát, országépítő zsenialitását valamint keresztény hit iránti szilárd elköteleződését elevenítik meg az ünnepi beszédek. Az átlagember azonban nemhogy ezeken nem kész elmélkedni, de úgy tűnik, a kenyér és szentség fogalmának megfelelő értése is túlméretezett feladat számára. 

Pedig bibliai történetek a kenyérről, búzáról és kovászról úgy állnak előttünk, hogy erőteljes tanítást adnak számunkra a testi- lelki táplálékról, a Mennyei Atya szeretetéről, Krisztus valóságáról, a feltámadásról és az áldozatról, ami nélkül nincs szolgálat, sem új élet. 

Itt van például József, akinek egyik álmában pont búzakévék hajlongtak. Később megfejtve a fáraó kínzó álmait a gabonabetárolás kormánybiztosa lett, hogy majd Isten gondoskodó szeretetének eszközeként nyithassa meg a magtárakat az éhínség idején.

Az Úr Jézus a búzaszemről tanít, ami a feltámadás és az áldozat kézzel fogható, hétköznapi szemléltető eszköze: Bizony, bizony, mondom néktek: ha a búzaszem nem esik a földbe, és nem hal meg, egymaga marad; de ha meghal, sokszoros termést hoz. Jn 12,24

Majd pedig önmagára, a vele való elengedhetetlen, éltető kapcsolatra utal: "Én vagyok az élet kenyere: aki énhozzám jön, nem éhezik meg, és aki énbennem hisz, nem szomjazik meg soha. és Én vagyok az az élő kenyér, amely a mennyből szállt le: ha valaki eszik ebből a kenyérből, élni fog örökké, mert az a kenyér, amelyet én adok oda a világ életéért, az az én testem." Jn 6, 35.51

A mennyek országáról szóló példázatában is előkerül a kenyérsütés. A kovász szerény, kicsi kezdetet mutat, de ahova Jézus igéje eljut, ott mélyben végbenő, átformáló erővel kezd hatni. Hasonló a mennyek országa a kovászhoz, amelyet fog az asszony, belekever három mérce lisztbe, míg végül az egész megkel. Mt13,33

A páskaünnepen az Egyiptomból valós szabadításra emlékeztet a kovásztalan kenyér fogyasztása. Az úrvacsorai kenyér, a Krisztus testével való élés pedig a bűneinkből való szabadulásért adatik számunkra.

Napjainkban tízezernyi honfitársunk üzent hadat a kenyérnek, mondván: túl modern étel, nekünk pedig egészségünk érdekében  váltani kell. Vissza a jövőbe, vagy a múltba inkább? Nos a fehér kenyér és foszlós kalács, a gyönyörű búzatáblák mára már elveszítették azt a mély, élettel teli, számomra az életszentségre is mutató értéküket, amit a paraszti világban mindenki természetesnek élt. Nem most kezdődött ez, hanem akkor, amikor az ember elszakadt a  földtől, magától értődőnek vette, hogy a polcon, a péknél mindig van élelem. Harmincöt évvel ezelőtt, általános iskolásként táborozva  láttam először kenyérhegyet. Rettenetes, felháborító látvány volt. Több száznyi vekni kenyér, nagy dombbá lapátolva, ahelyett, hogy félve fogyasztott, megbecsült élelem lett volna. 

2015-ben ökumenikus istentiszteleten voltunk együtt a katolikus templomban, mindkét felekezet a maga egyházi rendje szerint élhetett az úrvacsora szentségével is. Nagy királyunk emlékezete mellett a kenyérszentelés, kenyéráldás is megtörtént. Hálát adtunk azokért, akik szántottak, vetettek, arattak, szállítottak, őröltek, dagasztottak, sütöttek. Hálát adtunk, hogy már láthatjuk, nem kell éhezzünk. A nemzetiszín szalaggal átkötött kenyerek egyike most ott van az oltáron, -bár azt is el kell fogyasztani- sőt katolikus testvéreink gondoskodtak minden hívő számára cipókról, hogy azt ehessük ma. 

S mi a helyzet a szentséggel? Legyen elég most röviden néhány kérdés, ami személyes elmélyülést és őszinteséget kíván. Bibliai értelemben a szent az, ami az Istené. Szent- e az életem? Ez azt jelenti Istené vagyok- e. Szentek- e a szavaim? Ez azt kérdezi tőlem, hogy Istené- e a szívem, a gondolatom, a beszédem. Szent- e a családom? Szent- e ez a nemzet?

Evangélikus, biblikus értelmezés szerit nem bújhatunk a " szentekké avatottak" háta, érdemei, emlékezete mögé. Mi - Isten gyermekei, Krisztus megváltottai- vagyunk a szentek közössége. Nekünk kell megszentelt életet élni.

Hiszem, hogy Szent István ha ma kormányozná országunkat, először ezt kérné rajtunk számon. Vajon betölti- e az Istenhez valós tartozás boldog és felelősségteljes tudata a szívünket és kitölti- e mindazt, amire Ő elküldött bennünket a világba, erre a földre, ide hazánkba?

( Ez az írás az öt évvel ezelőtti bejegyzés "újra felfedezése".)

A teológia tudománya sokban különbözik a többi tudománytól, mert tárgya, - maga az Isten- az ember számára nem ismerhető meg azon eszközök segítségével, ahogyan más vizsgálandó tárgyak. Ő ha akarja megismerteti magát és megmutatkozik, kinyilatkoztatja magát és vonz bennünket önmagához. Ugyanakkor lehet Deus absonditus- azaz elrejtőzködő Isten, aki nem engedi beleszorítani magát a mi véges emberi elménk elvárásaiba. Megmarad Úrnak, hatalmasnak, felettünk lévőnek, akkor is, ha lehajol és az Úr Jézus Krisztusban és emberré lesz. Megismerése útján az ember hitének alapvető feladata van. 

A hittudománynak a hit a vizsgálandó tárgya, de ebben az esetben is komoly feladatunk van, ha meg szeretnénk azt ismerni. A zsidókhoz írt levél 11. fejezete első versében találunk egy biblikus definíciót a hitre. Ezt az egyetlen igeverset nyolc különféle magyar fordításban így olvashatjuk:

A hit pedig alapja annak, amit remélünk, bizonyítéka annak, amit nem látunk.
A hit a remélt dolgok biztosítéka, a nem látható dolgok bizonyítéka
A hit a remélt dolgok alapja, és a nem láthatók bizonyítéka.
A hit reményeink szilárd alapja és a nem látott dolgok igazolása.
A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés.
A hit pedig a reménylett dolgoknak valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés.
A hit pedig a remélt dolgoknak valóságként való elfogadása, és a nem látott tények felől a magunk meggyőzése.
Hinni pedig azt jelenti, hogy bizonyosak vagyunk abban, amit remélünk. Aki hisz valamiben, az meg van győződve arról, hogy az a dolog valóságosan létezik, annak ellenére, hogy nem látja.

https://szentiras.hu/UF/Zsid11 

(Javaslom a teljes fejezetet elolvasni, vagy legalább az első 12 verset.)

A Zsidó levélben nem nyolc, hanem sokkal több személyről hallunk, aki hitben élt. Nem volt egyforma személyiségük, nem ugyanazon élethelyzeteket tapasztalták, környezeti hatásaik is különböző voltak, másfajta konfliktusokat és kihívásokat éltek meg, az is magától értődik, hogy nem ugyanazon emberek vették őket körül. Tehát teljesen mást tapasztaltak földi létük során- mivel más korban éltek, más impulzusok is befolyásolták sorsukat. A levél szerzője azonban mindegyiküket a hit példájának nevezi és mindannyiuk tekintetében ugyanúgy fogalmaz: ők hit által tettek ezt vagy azt… Egyszerűbb és komolyabb tetteket hajtottak végre.  Milyen ez a hit? Hogyan nyilvánul meg? Ami a lelkükben él, őket vezeti, az ugyanolyan jelenség- e? A természetét tekintve, a lényegére nézve ugyanaz, de a megjelenése más. Sokféle cselekedet mögött lehet hit és ezernyi féle tett születhet hitből. Hit által lehet megérteni, hogy Isten a világ teremtője, hit által volt áldozatbemutatás, elragadtatás, elindulás, bizalom, félelmektől szabadulás. Ha az igeszakasz végét olvassuk, meg is döbbenünk, hiszen így olvashatjuk: " ³³Ezek hit által országokat győztek le, igazságot szolgáltattak, ígéreteket nyertek el, oroszlánok száját tömték be, ³⁴tűz erejét oltották ki, kard élétől menekültek meg, betegségből épültek fel, háborúban lettek hősökké, idegenek seregeit futamították meg. ³⁵Asszonyok feltámadás révén visszakapták halottaikat. Másokat viszont megkínoztak, akik nem fogadták el a szabadulást, hogy dicsőségesebb feltámadásban legyen részük. ³⁶Mások megszégyenítések és megkorbácsolások próbáját állták ki, sőt még bilincseket és börtönt is. ³⁷Megkövezték, megégették, szétfűrészelték, kardélre hányták őket; juhok és kecskék bőrében bujdostak, nélkülözve, nyomorogva, gyötrődve, sínylődve azok, ³⁸akikre nem volt méltó a világ; bolyongtak pusztákban és hegyeken, barlangokban és a föld szakadékaiban. Igen, hit által a legnagyobb tettek is véghezvihetők, és a leszörnyűbbek is elhordozhatók. 

Sokféle hitről tudunk. Meg tudnánk mondani, milyen a vakhit és a bigott hit- ami nem tekint a másik emberre, önző hit, csőlátó, valódi szeretet nélküli. De van halott hit és gyenge hit is, ami pont akkor nem aktivizálódik, amikor kellene, kevés és kicsiny, félelmekkel terhelt és haszontalan, kiüresedett. De van bizodalmas hit, cselekedetekben megmutatkozó hit, szeretet által munkálkodó hit...  Amiből elegendő egy mustármagnyi és hegyeket mozdít, amiből elegendő annyi, mint kovász a tésztába és mindent áthat, megváltoztat. Ami vonzó és áldott, amivel mindenki szeretne rendelkezni, mert erő van benne, remény és elképzelhetőnek tartja a csodákat. Felszabadít és örömmel tölt el. Olyan hajtóerő, ami előtt nincs lehetetlen.

Természetesen a hittudomány sokkal többféle hitről tud. Lehetnek különbözőek a hitmegélés formái és rítusai, hitvallásossága és liturgiája, lehet másfajta az intenzitása és olykor a töltete is. Lehet felekezetek szerint is keresni az értelmezését, egy azonban a legfontosabb: a keresztény hit lényege, hogy az élő Úr Jézus Krisztushoz való személyes kapcsolódás. Ő az egyetlen alap, akire épül a mi bizalmunk.

A péntek esti bibliaórákon egymás hite által épülhetünk. Rájövünk arra, hogy a hitünk megélése mennyire múlik a személyiségen, vallásos szocializáción, a lelki igényeken és szellemi ízlésvilágon, de mindazon, ami velünk történik. Mégis, van, aki ugyanazt a szituációt másként értelmezi és hitében is másképpen képezi le, ezért másként is reagál rá. És mindez nem választ el bennünket egymástól. Megtanuljuk, hogy nem szubjektív, saját önző szempontjainknak kell a legtöbb teret adni. Nem kell kényszeresen a másik hitét a sajátunkhoz idomítani. Ha belátjuk ezt, lehetőségünk van hitünk közösségi megélésére, imaközösségre, gyülekezeti istentiszteletre, Urunk együttes magasztalására és dicséretére, évezredes hitvallások kimondására is. Mert a hitünk bár személyes, mégis a legbensőbb közügy. Mi nem a saját hitünket tukmáljuk egymásra, nem azt idealizáljuk, hanem azt osztjuk meg a másikkal, hogy mi hogyan kapcsolódunk az Úr Jézushoz.  És bizony itt van a dolog lényege. Mi mindannyian Őelőtte állunk, Őt keressük, neki szeretnénk kedvesek lenni. Nem magukat toljuk előre, hanem Őt szeretnénk megérteni, a szívünkbe zárni, Őt akarjuk követni, azt akarjuk, hogy az Ő szava és szeretete hasson minket át és bátor bizalommal hagyatkozzunk rá életünk minden helyzetében, minden percében. Belé kapaszkodunk, rá hagyatkozunk, hatalmát valódi hatalomnak látjuk lelki szemeinkkel.

A mai vasárnap – hivatalosan- Jeruzsálem vasárnap- Kr.u. 70-ben a rómaiak lerombolták a templomot. Jézus megjövendölte ezt! De azt is, hogy Ő lesz az, aki felépíti a templomot. Halála pillanatában a templom kárpitja kettéhasadt. Most már nem csak a főpapok közvetítésével és a nem csak a jeruzsálemi templomban lehetséges a Szent Istenhez közel jutni. Istennel mindenhol találkozni lehet majd, ha lélekben és igazságban imádják Őáltala. Isten itt van köztünk az Úr Jézus Krisztusban. Nem akármilyen hitről beszélünk, nem emberi pszichés jelenségről, a mi saját bensőnk termékéről, hanem arról lehetőségről, ami adatik nekünk az Úr Jézus Krisztusban, hogy Ő az út az Atyához, és Ő az ajtó. Nincs más, aki teljességre vinne. Mert a hit definíciója pozitív, ahogyan azok a tettek is pozitívak, amiket itt az ige felsorol. Még a szenvedések kiállása is pozitív! A hit lényege szerint a szerető és kegyelmes Istenhez kapcsolódás, Ő felemel, Ő megvált, Ő megment, Ő erőt ad, Ő félelmeket oszlat el, Ő a maga tökéletességéből ajándékoz meg, Ő örök életre hív, Ő beteljesíti ígéreteit. A hit mindig pozitív változást kell végbevigyen- bármin is menjünk keresztül, mert maga az Úr, - aki a legfőbb jó- keresi és szeretné velünk a bensőséges szeretetkapcsolatot. Az Ő Lelke gyümölcse bennünk a hit. 

Amikor 1745-ben a németajkú evangélikusok saját lelkészt hívnak és iktatnak be augusztus 15-én, nagyon fontos üzenetet fogalmaztak meg az akkori berényieknek. Szükségünk van valakire, aki csak nekik szolgál, az ő anyanyelvükön, az ő nemzetiségüket megértve. Bár az addigi lelkészek kétnyelvűek voltak, de ez most egy nagyon komoly elhatározásról szólt. Bizonyára sokan voltak és egyetlen lelkipásztor nem elegendő a sok feladatra, tanítás, vigasztalás, a kazuálék elvégzése. Az önálló lelkész meghívása mögött ott állt a vágy: legyen valaki, aki a mi közösségünkért felel és bennünket pásztorol. 26 éven át végezte hűséges szolgálatát, nyugdíjasként ( emeritus) 66 esztendősen hunyt el. Itt temették el, de sírjától semmit sem tudunk…

A Krisztushit azonban nem veszett ki, sem az általa pásztorolt különálló gyülekezet nem szűnt meg. VDM. Ez a három betű áll az anyakönyvben, amelyben halálának napját és temetését bejegyezték.  „Verbi divini minister” e három latin szó kezdőbetűje. Tehát Isten igéjének szolgája. S amíg ebben a gyülekezetben csak egyetlen ember is lesz, aki ezt a szolgálatot végzi, és hit által betölti Istentől kapott küldetését, akkor megmarad ez a közösség. Mert a hit hallásból van és a hallás Isten igéje által. Ámen